„A szép tanulmányozása párviadal, a művész
rémülten felkiált, mielőtt legyőznék.”
Baudelaire
– Tessék valami szépet csinálni belőle.
A kisfiú apró gombszemei úgy csillogtak, mint a fekete üveggolyók: szinte csak méretben különböztek a tenyerében tartott hosszúszőrű tengerimalac szemeitől, melyekben egy pillanatra megcsillant a kietlen, pestszentlőrinci ég.
Vadász Henrik összehúzta magán a nagyanyja fehér kórházi köpenyét, amit munka közben használt, és cigarettáját kinyújtott kezével a háta mögé tartva leguggolt a váratlan látogatóhoz.
– Ő volna Ozzy?
– Ő volt. De nem Ozzy. Csak a bátyám hívta úgy. Ozirisznek hívták. Tudja használni?
Henrik a reggeli hidegtől remegő kézzel simított végig az üvegesen dermedt szőrszálakon. Nemrég állt be a fagy, Héjáné pedig még biztosan nem kelt fel, különben Jancsika sem merészelt volna átmászni hozzájuk a kerítésen a szomszédból. Ő is csak azért volt már ébren, mert tízre bent kellett lennie a városban.
– Tényleg nekem adnád… – újra a kisfiú szemébe nézett, – …Oziriszt? Nem akarod inkább eltemetni?
– Ez nem Ozirisz, csak ami maradt belőle. Ozirisz elment rögtön a szívroham után.
– Szívroham?
– Fölzabálta anyám szívgyógyszerét. Arra ébredtem, hogy úgy rohangál körbe a konyhában, mint egy versenyautó. Én még nem láttam tengerimalacot így futni. Aztán kimúlt, és elment. Ez maradt belőle.
Jancsinak láthatólag nehezére esett a magyarázkodás. Úgy ráncolta össze a homlokát, mint a vénasszonyok. Fölöttük szokatlanul alacsonyan, éktelen robajjal húzott el egy utasszállító gép, és egy pillanatra elnémította mindkettőjüket.
– És honnan tudod, hogy elment?
– Láttam a lelkét kimenni a konyhaajtón. Most kéri, vagy dobjam a trágya közé?
Henrik elnyomta a háta mögött a cigarettát, és átvette a lassan hűlő tetemet a fiútól. Mire felnézett, Jancsi már három ugrással a kerítés melletti körtefán volt, aztán leugrott, és villámgyorsan besurrant a szomszéd ház ajtaján.
Henrik szórakozottan zsebre vágta Ozirisz földi maradványait, és bement, hogy indulás előtt elővegye nagyanyjának a mélyhűtőből az aznapra félretett csirkecombot. Előtte azért még került egyet a fészer felé, és a nejlonzacskóba csavart tetemet betette a fészer ajtaja mellett álló, hatalmas fagyasztóba a többi közé.
Két-három éve kezdett el állatokkal dolgozni, miután még az iparművészeti egyetem utolsó évében elvégzett egy taxidermista tanfolyamot. Mivel a belvárosi lakásában erre nem volt lehetőség, főleg itt dolgozott a nagyanyjánál, aki örült, hogy annyi év után újra rendszeresen láthatja az unokáját. Néha, mint most is, megtörtént, hogy nála aludt.
Ahogy a konyhában megmosta a kezét, Henrik azon gondolkozott, mire tudná felhasználni a malacot, ha már így az ölébe hullott ezen a meglehetősen barátságtalan reggelen. Éppen egy csocsóasztalon dolgozott, ahol az általában focistákat formázó bábuk helyén kitömött mókusok és hörcsögök voltak a játékosok, és egy pillanatra meglegyintette a gondolat, hogy a hibátlan fekete szőrzettel borított állatot beállítsa valamelyik csapatba kapusnak. De mire a hűtőhöz ért, már elvetette az ötletet, nem csak azért, mert így egy másik tengerimalacra is szüksége lett volna az ellenfél csapatába, hanem mert kompozíciós egység is van a világon.
És különben is, ritkán adódott olyan alkalom, hogy egyszerre tizenegy-tizenegy azonos fajú tetemet sikerült vásárolnia – a mókusokat éppen egy börzsönyi erdésztől, pár hónappal ezelőtt.
Persze minden könnyebben ment volna, ha maga végez az állatokkal, csakhogy sajátos módon a halott hús iránti fokozhatatlan érdeklődése heveny ölésiszonnyal párosult. Démonikus munkájának ezt az apró szépséghibáját sokáig szégyellte, amíg egy művészettörténész barátja föl nem hívta a figyelmét az újrahasznosított anyagokból dolgozó szobrászok nyugaton egyre növekvő számára. Ez megnyugtatta, és ekkor gondolkozott el először komolyabban a lélek és a test kapcsolatának természetéről.
Kivette a hűtőből a csirkecombot, és egy tányérra rakta. A mikrohullámú sütő szekrényébe tette, hadd olvadjon. Aztán kenyeret szelt, és egy évekkel ezelőtt eltett szilvalekváros üvegből vastagon megkente a szeleteket. Ahogy a lába egyre rosszabbodott, a nagyanyja már nem bajlódott a lekvárkészítéssel, de nem sokkal ezelőttig még őt is a háborús veteránok túlélési ösztöne vezette befőzés idején. Henrik biztos volt benne, hogy ha egyszer meghal, bár sok mindent nem fog az unokáira hagyni, négy-öt üveg lekvár egészen biztosan jutni fog a család minden tagjának.
A halottlátó fiúra gondolt. Vajon hány éves korban múlik el ez a különös képesség, és vajon képesség-e egyáltalán? És vajon mi az, ami később kitakarja a holtakat a felnőttek látóteréből?
Hogy a látást, mint oly sok más, később magától értetődő dolgot, tanulni kell, jól tudta, hiszen tanulóévei jórészt ennek a tudásnak a kiszélesítésével teltek, munkával töltött évei pedig ennek próbára tételével. De vajon hol csúszik hiba a tanulási folyamatba, és hol az a pont, ahol valami más érdekében le kell mondani erről a magunkkal hozott tudásról? A kérdésekre nem tudott válaszolni. Egyre csak az járt a fejében, hogy ezek szerint még a tengerimalacoknak is van lelkük, ami azonban a halál után azonnal elhagyja a testet, így a hátramaradó tetemmel kapcsolatban fölösleges bűntudati kérdéseknek kitennie magát.
Halkan nyitott be a nagyanyjához, aki békésen aludt a belső szobában. Ilyenkor még nem szokott felkelni. Henrik óvatosan egyensúlyozott a lekvároskenyerekkel megrakott tányérral egy megszenvedett és kihúnyóban lévő élet romjai között. A bekeretezett családi fényképekről, a gördülőmintásra festett, meszelt falakról és a régi bútorokról egyre nagyobb darabokban pattogzott az idő. A csipkés paplanok alól jóformán csak a nagyanyja jobb lába lógott ki, egyébként mindent ellepett a divatjamúlt minták, a paplan fölé húzott másod- és harmadrendű takarók és párnák összevisszasága, pont mint Balzac kisregényében, Az ismeretlen remekműben, ahol a művészeti ideáljaiba szép lassan beleőrülő, zseniális festő Frenhofer képén is a mind nagyobb tökéletességre törekvő vázlatok és javítások végül teljesen felzabálták a modell alakját, egészen addig, amíg a Kötekedő széplány aktja helyett már csak színek és vonalak zavarbaejtően modern kavalkádja látszott, egyetlen tökéletes női lábfejet kivéve.
Persze Henrik nagyanyjának lába inkább a tökéletlenség apoteózisa volt, a bomló és fáradó hús burjánzó elégiája. Most még nem volt rajta az egyébként felkeléstől lefekvésig viselt szorítóharisnya, így teljes pompájában látható volt az elefántiázistól megduzzadt testrész, ahogy a szürkén ráncosodó, tömbszerű hasáb májfoltoktól és kisebb-nagyobb sebektől pettyezett felületét felkínálta a reggeli napsütésnek.
Henrik jól ismerte ezt a lábfejet, és nem csak azért, mert gyakran ő segített nagyanyjának felhúzni a lábára a nap mint nap viselt szorítóharisnyákat, hanem mert néhány hónappal ezelőtt gipszlenyomatot is készített róla az egyik szobrához. Az alkotás végül a Nagyanyám jobb lába fél cipőben címet kapta: a téglaszerű üvegdobozban egy függőleges síkban félbevágott magasszárú, fűzős cipőben lebegett a disznóhúsból elkészített másolat, mintha csak egy ritka állatfaj különleges testrészét igyekezne megőrizni, vagy egy ötvenes évekbeli szocreál szent, egy szövőgyári Szűzmária gondosan tartósított ereklyéje lenne.
Ahogy letette a tányért az ágy melletti éjjeliszekrényre, Henrik most mégis visszahúzta a takarót a véletlenül fedetlenül maradt lábra, és zavartan kiment a szobából.
Öltözni kezdett. A konyhában leoltotta a villanyt, és még az ajtóból visszafordulva gyorsan elmosta a csészét, amiből a reggeli kávéját itta. Már a kertkaput zárta, amikor a különös kép, a paplanok és takarók rétegei alól önálló életre kelt láb látványa még mindig ott motoszkált a fejében, mint valami kínos figyelmeztetés.
Henrik nagyanyjának háza gyakorlatilag a kisebbik ferihegyi repülőtér mellett állt, a gyorsforgalmi út túloldalán. Az unokának csak ki kellett lépnie az ajtón, és néhány lépéssel máris a repülőtéri vonatállomáson volt, ahonnan alig húsz perc alatt bejuthatott a belvárosba. Amióta nemcsak a repülőtér közönsége, de a hozzá hasonló külvárosi ingázók is felfedezték maguknak a meglepően gyors szolgáltatást, Henrik nagyanyjának háza előtt mindig úgy tűnt, mintha épp esküvőt vagy temetést tartanának valamelyik szomszédnál: a járdákon és az utak szélén mindig akadt tíz-tizenöt autó, akik épp valakit hoztak a vonathoz, vagy valakit vártak, aki onnan érkezett.
A ház körüli levegőt fentről a le- és felszálló repülőgépek, egyik oldalról a tízpercenként érkező vonatok, a másik oldalról pedig a szüntelenül egymást váltó autók zajai töltötték meg, mintha valami forgalmas kikötőben vagy egy zsúfolt nagyváros kellős közepén lenne, és nem egy valaha nyugalmas, Isten háta mögötti kertvárosban.
A vonatra várva Henrik a sínek közé szórt homok vörhenyes foltjait nézegette. Furcsállta, hogy az előző nap hajnalán nem hallott semmilyen emberi hangot, csak a csattanásra emlékezett, és az utána következő magányos jajveszékelésre, amit önmagában viszont könnyen összekeverhetett volna az éjszakánként megszokott zajokkal. A környező kertekben ilyenkor üvöltve párzottak a macskák, amire általában a láncon tartott házőrző kutyák tehetetlen vonyítása felelt.
Soha nem értette, hogyan lehetséges, hogy a vonatállomásokon semmilyen kordon vagy korlát nem választja el a várakozó utasokat a sínektől, holott elég egyetlen rossz lépés, vagy a kétségbeesés és az önsajnálat egy különösen intenzív pillanata, hogy az ember rögtön a kerekek alatt találja magát. Vagy csak rá gyakorol olyan ellenállhatatlan vonzást a metróvonalak sötét vájata, a vasút fényesre koptatott sínei, a könnyű szédülés, ami egy forgalmas autóút mellett várakozva eltölti az embert?
A tegnapi szerencsétlennek végül mindkét lábát amputálni kellett. Nem kár értük, amúgy se vette túl sok hasznukat, délben már ezt nyilatkozta a rádióban. Henrik a hangjáról ismerte fel: amikor először hallotta, arra gondolt, ilyen hangja lehet azoknak, akik egyszer már túléltek egy akasztást. A sarki vegyesboltban állt sorba kenyérért, a férfi két mankóval, előtte. Henrik a pénztár mellől még éppen végignézhette, hogyan segíti fel a férfit a bolt előtt várakozó robogóra a barátja, miután a megvásárolt két feleses üveget és a három doboz sört berakták az ülés alatti csomagtartóba. Amikor már úgy-ahogy szilárdan ült az ülésen, a segítő a két mankót a férfi hóna alá tette, és úgy indította útnak.
Befutott a vonat, Henrik szinte észre sem vette, hogy felszállt. Ez megnyugtatta. Egyszerű személyvonat volt egyszerű emberekkel.
A vonatablakban elsuhanó mezőket és magukra hagyott ipartelepeket nézve Henrik még mindig a ma reggelen gondolkozott. A reggeli élességéhez makacsul ragaszkodó kép és az állomáson látott vörös homok is arra pár héttel korábbi beszélgetésre emlékeztette, amit a nagyanyjával folytatott le egy hasonlóan hideg reggelen.
– Megin’ olyan randa ez a lábam, mindjárt elhányom magam.
– Ne mondjon ilyet, Mamika. Hát olyan, amilyen.
– Ha te mondod… egyébként jó, hogy szó van róla, akartam veled erről beszélni.
Henrik kérdőn nézett fel a nagyanyjára, aki az ágy széléről lógázta a lábát, mint valami varázsütésre vénasszonnyá változott kislány. Az unoka a padlón térdelt, éppen a szorítóharisnyát próbálta minél kíméletesebben ráerőltetni a feldagadt lábra, amiből néhány helyen most szivárgott is valami.
– Tudod, hogy hétfőn volt itt nálam a Pista bácsi, az ügyvéd.
– Csak volt ügyvéd, Mamika. Jó ideje már ő is nyugdíjas, vagy nem?
– Az, az. Mindegy. Tudod, amolyan régi udvarlóm nekem ez a Pista, néha még most is úgy csinál, mintha csapná a szelet… meg aztán sokat veszekednek a feleségivel is.
– Tudom Mamika, szoktam hallani.
– De most hétfőn tényleg hajba kaptak, már nem tudom, min, nem is érdekelt. A lényeg, hogy átjött a Pista, beszélgetni. Kiereszteni a gőzt. Adtam neki nagyapád pálinkájából, hogy szó ne érje a ház elejét, és ivott is a Pista, rendesen, de valahogy a harmadik pohárnál elakadt a beszélgetés. Mert hát mit tudok én mondani neki egy ilyen helyzetben? Hetven és a halál közt van mind a kettő, hát hova váljanak, hova menjenek? Nekem meg semmi közöm hozzá.
Az is valami olyan reggel lehetett, mint a mostani. Az éjszakai köd még az ajtókeretet rágcsálta, úgy kellett odébbrúgni, mikor az ember kilépett házból. Csontig hatolt a hideg. Henrik emlékezett, hogy zakóban térdelt a nagyanyja előtt, mint valami bizarr lovaggáütésen, azt vette fel a pizsamára, meg a pulóverre, annyira fázott.
– A vége az lett, hogy kínomban már nem tudtam mit mondani, és hogy addig is menjen az idő, kértem, hogy segítsen megírni a végrendeletemet. Mégiscsak ő az ügyvéd, tudja az összes ilyen formulákat. Úgy döntöttem, hogy ezt a rossz lábamat, ha már úgyis ilyenekkel foglalkozol, akkor rád fogom hagyni: csinálj belőle, amit szeretnél. Na, mit szólsz?
A vonat bele-belekapott a vasúti pályát szegélyező bódékon és gyárcsarnokokon ülő ködbe. Feltűnt a Hungária körúton túl először a Vidámpark őskori hüllőcsontvázra emlékeztető hullámvasútja, majd egy éles fordulat után az óriáskerék és az Állatkert mesterséges sziklájának körvonala is. Afféle elfelejtett hátsóudvara volt ez az útvonal az egyébként zsúfolásig teleépített fővárosnak, és az ember szinte csak a Nyugati pályaudvar óriáskalitkájából kilépve vette észre, tulajdonképpen hová is került.
Henrik nekiindult a városnak, és valahogy az a benyomása támadt, mintha ehhez be kellene fogni az orrát, és be kellene csukni a szemét, mint amikor kétes tisztaságú hullámok közé ugrik az ember. Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen, gondolta, mikor vesztette el a kapcsolatát a saját köztereivel? Ha felidézte magában a belső kerületek földrajzát, szinte soha nem utcákat és tereket látott, csak az elviselhetőség és az otthonosság különböző fokozatai között oszcilláló apró zsebek, zugok, betűrődések és barlangok hálózatát, melyeket a tömegközlekedés és a lehajtott fejjel, szapora léptekkel keresztülszelt sikátorok hajszálvékony szálai kötöttek össze.
Az egyik ilyen szálról most a másikra váltott, és villamossal folytatta az útját. A Blaha Lujza téren szállt le.
A szocreál gyárépületnek maszkírozott Corvin Áruház melletti utcában megint szembetalálkozott a Budapesten időről időre a felbukkanó sorok egyikével, melyek látszólag mindenféle ok és cél nélkül formálódtak egy-egy képzeletbeli pont előtt a város legnyomorultabb lakóinak képviselőiből. Henrik persze tudta, hogy a különös, fej nélküli emberkígyó létezése perceken belül értelmet nyer, amikor megérkezik az ételosztó autó, a már kiszolgált hajléktalanok pedig szétszóródnak majd az utcában, hogy azon melegében, állva elfogyasszák a kapott ételt, csupán egy hajszálnyival több méltósággal, mint hogyha a szükségüket végeznék. Régebben még a tér közepén gyülekeztek, hasított belé a felismerés, szinte pontosan ott, ahol annak idején az 1964-ben felrobbantott Nemzeti Színház jegypénztára lehetett.
A nagyanyja még rendszeresen járt abba a színházba: a nővérek általában ötös-hatos csoportokba álltak össze, és közösen vettek egy bérletet. Az éppen aktuális munkarend szerint osztották fel maguk között, hogy éppen ki, melyik előadásra tud átszaladni a szomszédos Rókus kórházból.
A Corvin oldalából nyíló viharvert ajtón keresztül lépett be a Jelen Bisztróba, ami egykor talán üzemi konyha lehetett, most azonban egyike a városban gombamód szaporodó újbohém vendéglátóhelyeknek, melyek jobb híján a szocializmus tárgyi kultúrájának újrahasznosított romjaiból építették fel a maguk Budapestjét. Dalma, a kurátornő már várta az egyik oldalsó asztalnál.
Nem sokkal lehetett idősebb Henriknél. Testhezálló, aszimmetrikus vállú fekete felsőt viselt széles övvel és valami lehetetlenül színes harisnyával. A nyakában hosszú ezüstláncon egy láthatólag antik üvegszem lógott. Hosszú ujjaival egy telefon ékszertisztaságú érintőképernyőjén matatott éppen, mintha sminkelne.
Egy három hónap múlva esedékes kiállítás részleteit jöttek megbeszélni. Henrik ma nem igazán érezte magát alkalmasnak a feladatra, de mivel mesterség praktikus és üzleti oldalától tehetetlenül elzárkózó, óvódás módjára nyafogó művész szerepétől épp annyira viszolygott, mint a luxusprostituáltak profizmusát megszégyenítő önmenedzseléstől, erőt vett magán, és üdvözölte.
– Hihetetlen, de csak most fedeztem fel, hogy itt adnak tom kha gai levest is – mondta a lány köszönés helyett.
A bisztró szinte csak most nyitott ki, mindössze néhányan lézengtek a lomtalanított lámpabúrák alatt. Henrikéktől jobbra egy amerikai turistapár, kicsit hátrébb két kiöregedett pesti gentleman, akiket valahogy megkíméltek a történelem viharai. Az ő ruházatukban nem volt semmi retró: tényleg öregek voltak. Henrik egy sört rendelt magának, és még mielőtt észrevette volna, a személyisége két egyenlő és egymástól független részre bomlott.
Amíg az egyik annak rendje és módja szerint lefolytatta a munkamegbeszélést a magabiztos, bár kissé szétszórtnak tűnő kurátornővel, addig a másik annak a kérdésnek próbált meg képzeletben a végére járni, hogy egy ilyen természetellenesen keskeny csípőben, mint amilyen Dalmáé, hogyan lehetséges egyáltalán elhelyezni a létfontosságú szerveket úgy, hogy a test még működőképes legyen. Mivel sokat foglalkozott anatómiával, a feladat koránt sem tűnt lehetetlennek, mégis, akárhányszor nekifutott, valamit mindig kihagyott a számításból. Végül arra jutott, hogy egy ilyen testalkat kialakításához nemcsak a szokásos alsó lengőbordákat kellene eltávolítani egy normális emberből, de, mondjuk, a szaporítószervek teljes rendszerét, a méh mellett beleértve a csiklót és a kis- és nagyajkakat is. Abban a percben nem tartotta lehetetlennek, hogy ha az irányíthatatlan nemi vágy egy irracionális kitörésében leszaggatná Dalmáról a testhezálló felsőt és a pszichedelikus mintázatú harisnyanadrágot, a két lába között egy teljesen sima bőrfelületet találna, a végbele környékén egyetlen apró, összenőtt kloákával, mint a madaraknál.
Talán csak a bisztró ellentmondásos fényviszonyai tették, a lámpabúrákból aláhulló tompa, meleg fény és a kinti délelőtt ködben feloldott, tejszerű ragyogásának néma harca a tükröző felületeken, de Henrik hirtelen úgy érezte, Dalmáról a tökéletes szépség iránti iszonyú vágy úgy törölt le mindent, ami emberi, ahogyan Frenhofer ecsetvonásai temették maguk alá a kikapós Gilette étvágygerjesztő domborulatait. A vékony ezüstszálon himbálózó üvegszemben Henrik most több életet vélt felfedezni, mint Dalmában. Lesütötte a szemét, de a padló repedéseit vizsgálgatva megintcsak Dalmába, pontosabban a lány vékony lábaihoz képest egészen bumfordi, alul pata, felül orchideaszerű cipőjébe ütközött.
– Elefántbőr! – szólalt meg Dalma, amikor észrevette, és felemelve kicsit meglóbálta Henrik arca előtt.
A kurátornak egyébként teljesen igaza volt, gondolta Henrik, ahogy a talákozó után az időközben kiürült mellékutcában a hártyásra fagyott pocsolyákat kerülgette. A tervezett kiállítás anyagából valóban hiányzott még valami, egy központi darab, ami egyfelől megkoronázza, de egyben újabb szintre is emeli a különböző állatpreparátumokból és tartósított hússzobrokból álló tárlatot. Persze nem mondta ki, de Henrik világosan érezte a lány szavaiból, hogy álláspontjának kifejtése alatt mindvégig Damien Hirst híres gyémántkoponyája lebeg a szeme előtt, ami, persze, valóban átlépett egy olyan képzeletbeli határt, ami a formalinban lebegő cápákhoz és szeletelt tehenekhez képest már egészen más területre vitte az angol sztárművész kísérleteit – igaz, egy lépéssel közelebb a Gunther von Hagensek kétes értékű mutatványai felé.
Az Isten szerelmére, gondolta Henrik, mikor hagynak már fel a kurátorok azzal, hogy a művészet világát csakis a hasonlóságok, és nem a különbségek alapján próbálják átlátni?
De három hónap sok idő, az alatt bármi megtörténhet.
Ahogy felnézett, látta, hogy eloszlott a köd, az ég azonban továbbra is szürke és hideg, mint egy műtőasztal. A tér egyik felállványozott épületén úgy cibálta a szél a hosszú csíkokra szakadt fehér védőhálót, mintha valami szörnyeteg méretű menyasszonyi fátyol lenne. Dalma, a kloákás nő és az ő gyémántkoponyája, gondolta idegesen, és kis híján feldöntött egy kevésbé elővigyázatos járókelőt a Corvin Áruház előtt. Egyébként pont a koponyák a legkevésbé sem izgatták, sőt. Az emberi csontozat hideg funkcionalizmusa, maradandósága és túlságosan is kézenfekvő szimbolizmusa mélyen untatta, ha közben azt is látnia kellett, hogy az XVIII. század halálbarokkja után újra feltámadó jelképet valószínűleg a kétezres évek legjellemzőbb ikonikus jeleként fogja feljegyezni a történelem. Ha most hirtelen karantén alá helyeznék a főváros bármelyik tetszőleges, fiatalokkal agyontömött szórakozóhelyét, hogy megszámolják, valószínűleg annyi koponyaábrázolást találnának a ruháikon és a tárgyaikon, amennyi még a legelvetemültebb bajorországi cintermek gyűjteményeit is megszégyenítené. Ezzel szemben az ő munkái sokszor éppen a testek formáját titkon meghatározó csontozat ellenében működtek: a labdaformára felhúzott tehén- és vaddisznófejek például, vagy a tartósítószer élményfürdőjébe vetett disznóhús, mely a kezei alatt emberi arcok, testrészek, nemi szervek mimikrijét öltötte fel, hogy így kolduljon magának némi tiszteletet, ami egyébként csak az emberi anyagnak járna ki.
A csontozat törik, rögzít és determinál, gondolta, miközben cigarettát keresett a zakózsebében, a hús viszont áramlik, hízik és szakad, elszíneződik, de főleg és elsősorban persze öregszik és rohad, nem úgy, mint Dalma szélcsatornában tervezett idomai, melyek talán már le sem bomlanának természetes környezetben. Érezte, ahogyan megy fel a pulzusa, és teljesen feleslegesen. Csak az első slukk után vette észre, hogy épp a felrobbantott Nemzeti Színház egykori nagyszínpadának kellős közepén áll, de a benne készülődő nagyáriát már nem fejezte be.
A környező utakon folyó tömegközlekedés többfrontos perisztaltikája undorította, ezért inkább gyalog indult el a Körúton, vissza a pályaudvar felé. Útközben azon gondolkozott, vajon a nagyanyja hányszor mehetett végig annak idején ugyanazokon a Blaha Lujza téri köveken, ha rá került a sor a nővérkék színházi bérletközösségében? És vajon látta-e, amikor a színház előtt a Sztálin-szobor különböző testrészeit darabolták ötvenhat októberében? Szinte biztos volt benne, hogy nem, hiszen akkoriban ő egészen másféle testrészeket darabolt a Rókus pincéjében, amíg odakint lőtték a Sajtóházat, a Nemzeti Színházat, a kórházat, mindent. Mamika ott és akkor tanult meg rendesen amputálni, alig több, mint húszévesen, és nagyjából másfél óra alatt.
– A jó csonk fájdalommentes és jól terhelhető, – magyarázta egyszer Mamika a fiatal Henriknek, sok-sok évvel ezelőtt, – ami fontos, ha később művégtagot akarsz viselni hozzá.
Ez akkor történt, amikor egy családi látogatás alkalmával a kis Henrik valahogy megtalálta Mamika régi dolgai között azt az özönvíz előtti Liston-kést, amit a nagyanyja olyan hatékonyan forgatott annak idején a Rókus kórház pincéjében az amputációk során, és amit Mamika minden tiltás ellenére is magával vitt, amikor három-négy nap után végül kimerészkedett a kórházból, hogy hazamenjen. Lőfegyvert nem tudott és nem is akart szerezni, de egy szál lódenkabátban mégsem mehetett ki az utcára.
– A megmaradt izomzatot úgy alakítják ki, hogy a megmaradt csontot egészen körbevegye. Az izmokat összevarrják, sőt van, hogy fúróval lukakat csinálnak a csontba, és közvetlenül oda kötik be, hogy biztosan a helyén maradjon.
A kés aztán ottmaradt a pestlőrinci házban a konyhapolcon, mert bár Mamika még évtizedekig szerette volna valahogy visszacsempészni a kórházba a drága eszközt, a férjét időközben elvitte a gyomorfekély, ő meg egyre jobban félt a külvárosi öregeket fosztogató betörőktől. Amikor a fiatal Henrik megtalálta a még mindig kifogástalan állapotban lévő Listont, Mamika részletesen elmagyarázta neki, valójában mire is használják. Úgy gondolta, ez a legbiztosabb módja annak, hogy a kíváncsi kisfiú soha többé ne merjen hozzányúlni.
– Ha a fontosabb idegeket nem választod szét, és nem dolgozod be elég mélyen a húsba, a beteg még hónapokkal később is érzi az amputált végtagot. Mondjuk majdnem mindenki érzi, csak nem mindegy, hogy fáj is, vagy egyszerűen csak ott van. Aztán ha begyógyult a seb és megszűnt a duzzanat, ráhúznak egy csonkharisnyát, ami tovább alakítja a megmaradt részeket. Különben valami teljesen formátlan kinövés lesz csak belőle.
Henrik a kimerítő magyarázat után nem szólt semmit, csak némán visszatette a hosszú, vékony pengét a helyére, és udvariasan kihátrált a vécébe hányni. A későbbi munkáihoz is jobban szerette a saját szerszámait használni.
Azért szép lassan csak kisütött a nap. Nem volt olyan forró és mézesen sűrű, mint a nyári délutánokon, de ha az ember odafordította az arcát, azért jól esett a meleg és a fény, még ha közben össze-össze is rándultak a hátán az izmok a fagyos széltől. Ha az Oktogonról kinézett az Andrássy útra, Henrik már néhány kutyasétáltatót is látott, meg szívós és kérlelhetetlen öregeket, akik a padokon ülve várták, hogy a napfény és a friss levegő elvégezze rajtuk jótékony munkáját. Henrik ilyenkor sajnálta, hogy nem tud vezetni, mert időnként Mamikát sem ártana kivinni valahová a zöldbe, ha csak egy órára is. Leültetni egy padra vagy egy kávézó teraszára, hadd menjen az a fotoszintézis. Vagy beszerezni neki egy tolószéket, amivel legalább a környékbeli utcákban tehetnének egy kört.
A Nyugati Pályaudvar csarnokába lépve fölriasztott két-három galambot, akik egy elhullajtott hamburger maradványain marakodtak éppen, most pedig irányukat vesztett luftballonokként keringtek az épület piszkos üvegtáblái között. Ezúttal jóval kijjebbről, a tizenhetes vágányról indult a reptéri vonat, így Henriknek az egész csarnokon keresztül kellett vágnia. Ahogy végigtekintett a csomagjaikon bóbiskoló utasokon, a pénzváltók és koldusok kisebb-nagyobb csoportjain, önkéntelenül is a XIX. századi orientalisták festményei jutottak eszébe, melyeken a turbános bennszülöttek és mezítlábas gyerekek ugyanezzel a közönyös reménytelenséggel üldögéltek saját civilizációjuk impozáns romjai között.
Ahogy felszállt a Monor felé induló zónázó vonatra, hamar elnyomta az álom, mert előző este sokáig dolgozott, és kimerítette a délelőtti tárgyalás is. Hagyta, hogy a szerelvény egyenletes remegése szép lassan beledöngölje a vörös plüssülésbe, és a kerekek zaja eltompítsa az agyát.
Először az ablakokban elsuhanó színek változására figyelt fel. A fák most mintha egyre lombosabbak és zöldebbek lettek volna, és ezzel a fokozatosan mélyülő zölddel együtt változott a fény is, ahogy a megszokott szürkésbarna árnyalatokat elöltötte valami aranyszerű, belső ragyogás. Még emlékezett, hogy a vele szemben lévő ülésen egy fiatal cigányasszony ült a karonülő gyerekével, azt viszont csak most vette észre, hogy a fiatal nő fejét és egész testét borító kelméken milyen elképesztő körtáncot járnak a legkülönbözőbb ornamentális növénymotívumok, és hogy a nő orrában és füleiben tekintélyes méretű aranykarikák fityegnek, hűen követve a szerelvény minden egyes rándulását. A gyermek valamit gügyögött az anyjának, mire az valami érthetetlen, éneklő nyelven kezdett el hozzá beszélni, aminek több köze volt az ablakokon be-bevillanó egzotikus madarak gurgulázó, csobogó rikoltozásához, mint bármilyen Henrik által valaha hallott nyelvhez. Érezte, ahogy a szerelvény falát időről időre végigkaristolják a pálya fölé túlságosan benyúló mangrove- és pálmaágak, ám ez nem tartott sokáig, mivel a vonat hamarosan egy tágas, embermagasságú fűvel borított síkra ért.
A távoli horizonton úgy rajzolódtak ki egy dzsungellel benőtt indiai templomváros körvonalai a lemenő nap fényében, mint a sivatagi utazók szeme előtt a délibáb, ám a tekintélyt parancsoló sziluettet nemsokára egy sebesen közeledő porfelhő homályosította el, ahogy iszonyatos dübörgéssel a vonat után eredt.
Elefántok! Kiáltott fel Henrik a vörös plüssülésen, ám ekkor már mindenki tisztán láthatta a színes harci díszben fegyvereiket rázó bennszülötteket, akik a szüntelenül tülkölő, fújtató állatok hátán, lándzsáikat rázva vágtattak szinte karnyújtásnyira az ablakoktól. Henrik érezte, ahogy egyre jobban és jobban belékúszik a jeges félelem, miközben a körmei átszakítják a karfa görcsösen szorongatott huzatát.
Aztán a vezérük is megérkezett: egy különösen nagy és ráncos bőrű elefánton ült, és inkább hasonlított valami pogány istennőhöz, mint bármi máshoz. Zavarbaejtően karcsú és hosszúkás, inas testét a dalmata-kutyákéhoz hasonló bársonyos, fehér alapon feketével pettyezett szőr borította, egyetlen, hatalmas szeme pedig a feje helyett a két meztelen melle közül, a napfonat környékéről meredt a rettegéstől bénultan ülő Henrikre, akinek a villámcsapásszerű ébredés előtt már csak arra volt ideje, hogy a különös istennő lándzsája végén észrevegye a forró napsütésben szikrázó gyémántkoponya ismerős rajzolatát.
– Ferihegy, repülőtér – szólalt meg a kijózanítóan átlagos hang a mostanra teljesen kiürült szerelvényben, Henriknek igencsak össze kellett szednie magát, hogy az induláshoz készülődő vonatról még éppen le tudjon ugrani.
Mindig lenyűgözte a hirtelen váltás, ahogy a retrofuturista felüljáróval ellátott reptéri vonatállomásról az ember minden átmenet nélkül az álmos, vidékies kertvárosban találta magát, ha keresztülment a hangszigetelő falak között nyitott résen a Nagybánya utca irányába. Az ismerős házak látványa megnyugtatta. A feje fölött éppen most szállt fel egy repülőgép, és ha nem nézi, talán már meg sem hallja az ezzel járó tompa dübörgést, annyira megszokta már, amióta itt töltötte a napjai egy részét a kiállításra készülve.
Átment az utca túloldalára a bádoglemezekből és gipszkartonból összetákolt kisboltba, ahol először hallotta az akasztott férfi hangját. Most is róla beszéltek az ajtó előtt dekkoló, munkáskinézetű férfiak, de leginkább úgy, mintha valami különleges hőstettet vitt volna véghez, amihez nem csak nagy fokú bátorságra és tettrekészségre lett volna szükség, hanem igen csavaros észjárásra és fergeteges humorérzékre is. Kenyeret nem kellett vennie, az még volt otthon, de a kávéhoz reggel elfogyott a tej, és a cigaretta is.
Amikor kezében a boltból kapott nejlonzacskóval a ház közelébe ért, a járdán Jancsikát látta, aki éppen az aszfaltra fagyott pocsolyákon csúszkált. Épp a kertkapu előtt volt egy különösen hosszan lefagyott rész, Henrik többször is gondolt rá, hogy le kéne szórni homokkal vagy hamuval, mert egyszer még valaki a nyakát töri rajta. Pont akkora volt, hogy ha az ember kellő nekifutással érkezett meg rá, egy-két korcsolyázó mozdulatot is lehetett rajta tenni. Jancsi láthatólag a hokijátékosok mozdulatait próbálta meg imitálni, nem sok sikerrel. Amikor mellé ért, a kisfiú felnézett Henrikre.
– Mamika nincs otthon.
Henrik kezében megállt a cigaretta, aztán lassan Jancsi felé fordult.
– Úgy egy órája láttam kijönni a házból.
– Merre ment?
– A repülőtér felé. A környékbeliek mind oda mennek.
– Mi van? – kiáltott fel idegesen Henrik, és érezte, hogy a legszívesebben megütné. Közben a kapukulcsokat kereste a zsebében. A cigarettáját az aszfaltba taposta.
Amikor némi bajlódás után sikerült átverekednie magát a bejárati ajtót védő rácsok és lakatok garmadáján, azonnal a belső szoba felé vette az irányt, már a konyhából szólongatva a nagyanyját. A nejlonszatyrot akkora erővel dobta az asztalra, hogy a zacskós tej kiszakadt, és csendben szivárogni kezdett a szatyor száján.
A szobában gyakorlatilag minden úgy volt, ahogy hagyta: az éjjeliszekrényre letett lekvároskenyerek érintetlenül szívták magukba a kora délutáni napfényt, a halott és élő rokonok megszeppent némaságban meredtek a semmibe a falakon, az ágyon a takaróknak és paplanoknak ugyanaz a mániákus összevisszasága. Csak Mamika rossz lába lógott ki megint az egymásra halmozott ágyneműk alól, pedig arra tisztán emlékezett, hogy betakarta. Valahogy mégsem tudta rávenni magát, hogy először azt érintse meg. Az ágy másik végéhez ment, és remegő kézzel kezdett el kutatni Mamika feje után, olyan óvatosan, mintha egy párnákból és paplanokból összevarrt húsevő virág szirmait fejtené le az áldozatról.
Mamika szája nyitva volt, konkrétan belelógott a falvédő mellé odagyűrt díszhuzatos párna egyik bojtja. Pulzusa nem volt, és a rengeteg takaró ellenére már érezhetően hűlni kezdett. A szemét nem kellett lezárni, bár Henrik őszintén kételkedett benne, hogy egyáltalán képes lenne-e rá. Mielőtt hátralépett, éppen csak a párna bojtját tolta arrébb a mutatóujjával. Mozdulatlanul fülelt egy ideig, de csak a saját lélegzését hallotta, mögötte pedig a gyorsforgalmi út és a repülőtér ismerős, fehér zaját. Mielőtt észrevette volna, a tudata megincsak két egyenlő részre esett, és olyan távol került egymástól, mint egy kettészelt alma félgömbjei, amikor vágás után a tányéron szétgurulnak.
Henrik személyiségének egyik fele azt tette, amit bárki tett volna hasonló helyzetben: a kezdeti bénult hitetlenkedés után megállás nélkül káromkodott, okolta majd felmentette magát, reménykedett, hogy ha a lehető leggyorsabban kihívja a mentőket, talán még lehet valamit tenni, majd meggyőzte magát arról is, hogy mindennek már semmi értelme, nem hitte el, hogy mindez igaz lehet, aztán a holttestre nézve látta, hogy mégis, majd egyszerre sajnálta és megvetette magát. Az egymásnak ellentmondó érzelmek és gondolatok úgy szelték keresztbe-kasul tudatának ezt a felét, hogy a végén az egészből semmilyen forma vagy alak nem rajzolódott ki, csak valami ezerszínű és -vonalú káosz, ami végül szinte teljesen elfedte a szobában fekvő testet, ami az egész felfordulás alapja volt.
Kívülről azonban mindez alig látszódott rajta, legfeljebb az arcán és a szemén, mert testének többi tagja fölött a másik rész uralkodott. Ez néhány perc némaság és habozás után kiment a konyhába, töltött magának a nagyapja pálinkájából, megvárta, amíg a méregerős ital szétárad a szervezetében, bekapcsolta a mikrohullámú sütőt, majd szisztematikusan keresni kezdett. Először a kenyér fölötti polcot nézte meg, ahol a nagyanyja a kifizetésre váró számlákat, blokkokat és egyéb hivatalos leveleket tartotta, végülis hétfő még nem volt olyan régen. Ott nem találta meg, amit keresett, viszont a traumatikus gyermekkori beszélgetésből jól ismert Liston-kést igen: Mamika jó érzékkel olyan helyre rakta, ahonnan könnyen elő lehetett kapni, ha szükség lett volna rá. Henrik gondolkodás nélkül az asztalra tette a szerszámot, aztán futólag átnézte a dohányzóasztalra dobált magazinokat és tévéújságokat, de ott sem járt eredménnyel. Végül az ágyneműs szekrény felső fiókjához lépett, mert Mamika általában onnan vette ki a régi családi albumokat, amikor nosztalgiázni támadt kezdve. Henrik nem tévedett, hiszen az albumok mellett megtalálta Mamika össze más fontos iratát is: a születési anyakönyvi kivonatát, a keresztlevelét, az érettségi bizonyítványát, a munkakönyvét, a nyugdíjjal kapcsolatos igazolásokat, és végül a kézzel írott végrendeletet.
Mintha már a sarkainál kissé meggyűrődött papírlapok tapintása elég lett volna, hogy tudja, amit tudott. Megfordult, és hátát a szekrénynek vetve a szőnyegre csúszott. Mély levegőt vett. Halvány fogalma sem volt arról, hogy a hatályos magyar jogszabályok mit írnak elő olyan esetben, ha valaki egy bizonyos testrészét halála után az egyik rokonára hagyja.
Azt a legkevésbé sem tartotta valószínűnek, hogy az amputációt ott helyben el kellene végezni, hiszen egy hagyatéki tárgyalás még érvényes végrendelet birtokában is hónapokig eltarthat – már ha egyáltalán érvényes a végrendelet, és Pista bácsi pálinkagőzös szerelmi bódulatában nem feledkezett meg valami elengedhetetlen apróságról, melynek alapján az egész dokumentum később semmisnek minősül a bíróság előtt. Amikor évekkel ezelőtt Henrik nagyapja hagyta itt őket, éveken keresztül jártak még az ügyeit intézni, többek között azért, mert a szintén kézzel írott végrendelet alján a keltezésnél csak a dátumot írta oda, a várost pedig lefelejtette.
Persze legelőbb még azt kell eldöntenie, egyáltalán akar-e élni az elgondolhatatlan lehetőséggel, amivel Mamika még az utolsó előtti pillanatban megajándékozta őt.
Hirtelen az a fajta bűntudat áradt szét benne, amit egy sok évvel ezelőtti karácsony után érzett, amikor megtudta, hogy december elején Mamika azért nem ment el egy régóta esedékes fogműtétre, hogy karácsonyra megvehessen neki egy különösen drága festőkészletet. A fog pedig januárra elfertőződött, és a végén el kellett távolítani: az apja később különös kegyetlenséggel mutogatta Henriknek a nagymama fogsorában tátongó lyukat, ha a tízéves kisfiú határtalan önzését elemezgette.
De persze hazudott volna magának, ha nem vesz tudomást arról a bűntudatnál jóval erősebb, szinte fojtogató erejű kéjről is, ami sokkal kevésbé a bűntudat ellenére, hanem inkább azzal együttesen kezdett el kérlelhetetlenül szétáradni benne, és ahhoz a mérhetetlen erejű örvényhez hasonlított, melynek sötéten forgó szeme olyan hívogatóan húzta maga felé minden alkalommal, mikor vonatsínek vagy metróalagutak közelébe ért: a kárhozottak és mazochisták boldog önfeladása volt ez, mikor a személyiség végtelenségig feszített tartószalagjai hangos csattanással szakadnak el, az akarat nélkül magára hagyott test pedig reszkető mosollyal hullik alá valami nála sokkal hatalmasabb erő karjai közé.
Ahogy a földön ülve, ezúttal békaperspektívából vizsgálgatta a szoba bútorainak múlt századi, robosztus lábazatait, Henrik szeme előtt egy két méterszer száznegyven centis üvegtartály kezdett el lebegni, körülbelül fél méteres mélységgel, ami elég nagy ahhoz, hogy teljes egészében befogadja az agyonhasznált matracot és a takarók és párnák egymásra cementálódott rétegeit, amelyek közül éppen úgy lóghatna ki a bal alsó sarokban Mamika eldeformálódott elefántlába, mint 1612 vége felé Frenhofer festményén a kis Gilette karcsú bokája és lábujjai. A szépség, négyszáz évvel később: a központi darab, ami egyfelől megkoronázza, de egyben újabb szintre is emeli a készülő tárlatot, átlépve a mimézis és a reprezentáció végső határát, melyet az emberhúsról mintázott disznóhús-szobrok eddig csak valami kétségbeesett gyávasággal ostromoltak.
És persze emlékmű is, a maga módján: Henrik elképzelte, ahogy a kiállítás látogatói önmagukkal viaskodva végül mégis fejet hajtanak a különös részlet előtt, hogy szabad szemmel próbálják megállapítani, valódi-e, és erre a gondolatra még egy illékony mosoly is átfutott az arcán, bár azt, hogy kinek a mosolya volt ez, már nem tudta volna megmondani.
Kiment a fészerbe, és előkereste a fényképezőgépét, amit még a régebbi munkáihoz használt. Mielőtt kihívja a mentőket, hogy a holttestet elszállítsák, mindenképpen dokumentálnia kell a látványt, ami voltaképpen már előbb bejelentkezett nála, mint ahogy akár csak gondolni is lehetett volna arra, hogy megvalósuljon. A takarókat és párnákat visszahajtogatta Mamika fejére, mintha csak most zárná le a szemét, vagy egy különösen törékeny műtárgyat csomagolna vissza a dobozába.
A fotózás jótékony hatással volt rá, az újból megtalált rutin bevett mozdulatai némileg elterelték a gondolatait: egyszerre szerette és gyűlölte ezt a szenvtelen figyelmet, ahogy a kamera nem tesz különbséget élő és holt, szerves és szervetlen között. A többi munkája során is ebből a tekintetből dolgozott, hogy aztán a végeredmény termékeny módon irritálja a néző érzékszerveit.
Hiszen mindig kínosan ügyelt rá, hogy a kész alkotás soha ne rejtse el a saját eredetét, hanem úgy kísértsen benne, mint valami kínos emlék: semmi sem állt távolabb tőle, mint a pazar csincsillabundák és krokodilbőr cipők együgyű tudatlansága. De vajon képes lesz-e felkelteni ugyanezt a kínos emlékezést egy olyan tárggyal, melyet voltaképpen eredeti rendeltetésének megfelelően használ, ahol a természet maga végezte el a húsnak a hagyományos testképtől való termékeny eltérítését? És vajon van-e joga hozzá, hogy a sajátjaként mutassa fel mindezt, hogy mintegy alkotótársává tegye a halált, mely itt éppen, hogy nem a fogyatkozás, hanem a kóros burjánzás formájában kezdett el munkálkodni Mamika kóbor fájdalmakkal keresztbefércelt testrészein?
Amikor úgy érezte, elég képet készített már, felhívta a mentőket, és bejelentette a halálesetet. Azt mondták, mivel nem sürgős a dolog, csak egy óra múlva tudnak jönni érte – ilyen jeges időben rengeteg a baleset, senki nem képes vigyázni magára.
Henrik letette a telefont, és most újra a saját szemével nézett végig az ágyon. Elkezdte egyenként leszedni a lassan hűlő testről a takarókat, amiket sorrendben egy közeli fotel háttámlájára hányt. Mintha régészeti munkát végezne, úgy követték egymást a történelem különböző korszakaiból származó ágyneműk a már Henrik által vásárolt, pihe-puha termopokrócoktól a kilencvenes évek kínai ágyneműhuzatán és a hatvanas-hetvenes évek tükrös paplanján át egészen a Mamika nagyszüleitől örökölt századfordulós csipkéig. Soha nem volt elég, a takarók alatt soha nem lehetett elég meleg Mamikának, fűtésre azonban nemigen mert költeni a nyugdíjából, hiába ajánlotta fel neki Henrik többször is, hogy átvállalja a kis ház rezsiköltségeit, ha már úgyis annyit van itt.
Az utolsó takaró levétele után maga is megdöbbent, valójában mennyivel kisebb volt a nagyanyja, mint amire akár még ma délelőtt is emlékezett. Úgy feküdt az ágyon, mint egy fészekből kiesett, sovány kis madár. Az öregség édeskés bomlásillata áradt belőle, amit eddig foglyul ejtettek a takarók redői. Végül rászánta magát, hogy a kissé kitekeredett testet valami nyugalmasabb helyzetbe tornássza a mostaninál, mire megérkeznek érte, hiszen emlékezett rá, Mamika mindig is milyen kényes volt a vendégfogadásra. Először a vállát és a törzsét fordította el, aztán megfogta a jobbik és a rosszabbik lábát is, hogy egyenesen kinyújtsa őket az ágyon. Életében csak egyszer volt ilyen közel hozzá, amikor egy makacs megfázás úgy ledöntötte a lábáról a nagyanyját, hogy szinte mozdulni se bírt, de az első három nap után már tisztába kellett tenni.
Mamika rosszabbik lábát egy tenyérnyivel térd alatt fogta meg, ott, ahol az elefántiázisos duzzanat még éppen csak elkezdődött, de a mozdulat valahol félúton megrekedt. Tenyérnyivel a térd alatt, ezt a kifejezést valahol hallotta már. Mamika mondta még akkor régen, mikor az amputációról mesélt. Nagyjából itt kellene megejteni a bemetszést.
Ahogy ott állt az ágy mellett a mozdulatba fagyva, ujjbegyeivel érezve az elszürkült, gumiszerűen ráncosodó bőrt, alatta a túlszaporult kötőszövetek vizenyős párnázatával, és megpróbálta elképzelni a fogás alatti részt valami önálló, külön mozgatható dologként, Henrik önkéntelenül is a Blaha Lujza téri embersor ételosztás előtti magányára gondolt. Hogy egy amputált testrész talán épp ilyen magányos lehet, megfosztva a tápláló folytatástól, ami ugyanakkor létének egyetlen értelme is. Pedig ha végül létrehozza az installációt, ami pár perccel ezelőtt még olyan pontos és visszavonhatatlan módon jelent meg előtte, akár egy sorscsapás, abban a művészi alkotás egyetlen valódi gesztusa ez az elválasztás lesz, aminél kegyetlenebbet jelenleg elképzelni sem tudott. Vagy nem ugyanabból a mára már szinte elfelejtett tiszteletből merítették erejüket a magukat emberi formába tornászó disznóhússzobrai is, amelynek most épp a legdurvább elárulására készült?
És vajon nem onnan származik-e a művészet végtelen szabadsága, hogy az imitációk alattomos tükörrendszerével képes a lehető legteljesebb pompájában felmutatni a bűnt, a bűn elkövetése nélkül?
Az apró pestlőrinci ház fölött megint repülők szálltak el, tompa morajlásukhoz hamarosan csatlakozott egy Szeged felől érkező gyorsvonat is, meg a vonathoz időzített buszjárat nehéz, hurutos dohogása. Henrik letette Mamika rosszabbik lábát a jó mellé, és odaült az ágyra. Az a határozott benyomása támadt, mintha a ház együtt hűlne Mamika testével, ami nem állt távol az igazságtól, mert a Jancsika szavaitól megrettent Henrik siettében nyitva hagyta a bejárati ajtót.
Tulajdonképpen csak akkor értette meg igazán, hogy mi történt, amikor ott az ágyon ülve rájött, hogy a lassan fagyossá váló lakásban már egyedül csak a saját egészségéért és lelki üdvéért kell aggódnia. A megfogalmazás még őt is meglepte, hiszen egyébként soha nem gondolkozott ilyen dolgokról, most mégis helyénvalónak látszottak ezek a szavak, melyekre a nagyanyja bizonyára csak hangos röhögéssel válaszolt volna. Ennek azonban semmi jelentősége nincs, gondolta, és Dalmának is be kell majd érnie valami kevésbé bombasztikus mesterdarabbal, amit hónapok múlva a gondosan megtervezett tárlat középpontjába helyezhet.
De azért három hónap sok idő, az alatt bármi megtörténhet. Ott van például a tengerimalac is, aminek valami helyet kellene találni. Ennyi hát a művészet, gondolta az ágy szélén fagyoskodva, hangemberek vagyunk mind, akik az érzékelés provokátorainak maszkjában tetszelgünk magunk és mások előtt, mégis megrettenünk egy hetvenéves hulla méltósága előtt.
Az ablakhoz lépett, és elhúzta a napok óta mozdulatlanul álló függönyöket. Odakint már sötétedni kezdett, az égen csak mozgás alapján lehetett megkülönböztetni egymástól a távolodó repülőgépek jelzőfényeit, és a csillagokat.
Miután lefedte a csupasz matracon kiterített testet, Henrik kinyitotta az ablakot, és szórakozottan pakolászni kezdett. Összeszedte az itt-ott elhullajtott ruhadarabokat, az üres poharakat és félig kinyitott gyógyszeresleveleket, aztán kivitte az érintetlen lekváros kenyereket ablakot konyhába, feltörölte a közben félig a padlóra csöpögött tejet, és a maradékot elrakta a hűtőbe.
Ekkor csapta meg az orrát a mikrosütőben sercegő csirkecomb furcsán tájidegen illata, és amikor kivette a tányért a hűtőből, szinte maga sem vette észre, ahogy ösztönösen az asztalon heverő Liston-késhez nyúl. Legyen a macskáké, biztosan éhesek, ha egyszer így végigbaszták az éjszakát, gondolta magában, ahogy a combot akkurátusan aprítani kezdte, egyre kisebb szilánkokra törve a hús alatt rejtőző csöves csontokat.