Jelenleg a L Art Open Studios kiállítóterében látható a festőművész „Flow” című kiállítása, amelynek kapcsán beszélgettünk.
Heckler Krisztina interjúja
A kiállításon nem a hagyományos értelemben vett festményekkel, táblaképekkel találkozhatunk, hanem önmagukban létező színfoltokkal, érdekes formákkal. Hogyan választasz témát, honnan meríted az ötletet az alkotásaidhoz?
A mostani kiállításom témáit a városi környezetemből merítettem. Először a járdákon és az úttesteken megjelenő tócsák formái és azok felszáradás utáni nyomai érdekeltek. Ezeket a helyzeteket modelleztem, s gondoltam tovább. Egy ilyen „kép” úgy jön létre, hogy szilikont, vagy zománcfestéket csorgatok a földre. Fontos a véletlenszerűen kialakult formájuk, ezért nem tartom szükségesnek keretbe zárni, legyen a kerete maga a tér, ahol éppen van. Ha nincs fent a falon, körbejárható, nincs fix nézőpontja, kompozíciója, ezeket a kép nézőjének éppen aktuális helye határozza meg. Egyébként a festészetemet nem is lehet egy nézőpontból vizsgálni. Több téma érdekel, festészeti eszközeimet, technikáimat is váltogatom. Tulajdonképpen azok a szituációk érdekelnek, amelyeket a természet és az ember együtt teremt és utána magukra hagyva, maguktól alakulnak, formálódnak tovább. Ilyenek a rozsdásodó felületek, a kopott graffitik, vagy a dekollázsként értelmezhető óriásplakátok szakadt eső által lemosott rétegzett felületei.
Én is szeretem ezeket a mintákat, városi képeket, sokszor le is fotózom őket. Te hogyan dolgozol velük tovább, esetleg megpróbálod reprodukálni őket?
Igen. Hasonló szituációkat hozok létre. Ez hosszú folyamat eredménye, amely alatt meg kellett tanulnom elengedni dolgokat, kizárni a tanult tudatos döntési mechanizmust, azt, ahogy mondjuk hagyományos módon látvány vagy fotó alapján megfestenék egy figurális képet…
Számomra sokkal izgalmasabbak azok a folyamatok, amelyeknek sok esekben nem tudom pontosan a végét. A rutinszerű dolgok nem érdekelnek.
Egy időben – hozzád hasonlóan – én is rengeteget fotóztam. Pont ezeket a véletlen által létrejött természeti dolgokat, amiket te is említettél. Érdekelt, hogyan lehetne ezt a véletlenszerűséget tudatosan előállítani. Próbáltam a tanult dolgokat háttérbe szorítani, hogy ne tervszerűen alkossam meg a kompozíciót, mert a tudatossággal úgy vettem észre, hogy elveszik az az izgalmas játék, ami a véletlenszerűségben megtalálható. Erre az egyik megoldás az volt, hogy becsuktam a szemem és hagytam, hogy az ösztönök vezessenek.
Ez a fajta ösztönös festés jellemző a munkáidra? Hogyan kezdesz hozzá egy ilyen alkotáshoz, le tudnád írni a folyamatot?
Ez változó. Gyakran napokon keresztül érlelődik bennem, hogy mit és milyen színekkel szeretnék festeni. A mögöttem lévő sárga nyomatnál például, már a színválasztás napokkal korábban kialakult, s mire kiértem a műterembe már tudtam, hogy mit szerettem volna. A végeredményt természetesen csak sejtettem. Sokszor van azonban olyan, hogy a színeket teljesen spontán, a festés előtt nem sokkal találom ki.
Amikor az egyetem alatt figurális képeket festettem, úgy fogtam fel a festést, mint amikor egy ideát kerget az ember, el akartam jutni A-ból B-be. A sok érdekes hibát, amelyeket út közben elkövettem, bár sokkal élőbbé tették a képet, kijavítottam, s így a végeredmény kiüresedett, a kép „meghalt”. Pedig útközben sokkal izgalmasabb dolgok történtek, amelyeket sorban semmisítettem meg, az ideálisnak vélt végeredmény érdekében. A folyamatokban, amelyekkel most képeket, objekteket, gipsz domborműveket hozok létre, olyan képépítési rendszert alkalmazok, amelyben a hibának fontos szerepe van. Ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy mi az, hogy elrontani valamit, mi a hiba és egyáltalán hiba-e a hiba? Ezekben a helyzetekben, nem is biztos, hogy igazán hibának tekinthető, tehát a szó más értelmet nyer.
Említetted egy korábbi beszélgetésünkkor, hogy eleinte haragudtál magadra ezekért a hibákért, de később ezek kiindulópontokká váltak…
Igen, ez tulajdonképpen egy önfeloldás is. Van ennek egy pszichés, lelki oldala is, hogy megengeded maganak azt, hogy hibákat kövess el. Van Robert Motherwell-nek egy mondása, ami anno eléggé belémégett. „I begin painting with series of mistakes”, magyarul: Úgy kezdek festeni, hogy hibák sorozatát követem el.
Hol van az a pont, amikor rájössz, hogy a hiba nem hiba? Egyáltalán van-e ilyen pont? Vagy időben el kell távolodni tőle és utólag döbbensz rá, hogy az a hiba nem hiba volt?
Igen, végülis megválaszoltad a kérdést. Vegyük például a legutóbb festett képeimet. Vannak bennük olyan dolgok, amelyek nagyon zavarnak, de hagyom, hogy így legyenek, mert nem biztos, hogy azok ott rossz helyen vannak, ezt most még nem tudom eldönteni. Nehéz ezt szavakba önteni. Ez egy folyamat, és rá kell jöjjek, hogy amit 10 éve hibának gondoltam, annak nagyon is ott volt a helye. Ezt persze sokszor csak az idő múlásával tudom megállapítani.
Többen is alkottok itt a LAOS- ban. Szoktatok egymásnak segíteni, kikéritek egymás véleményét?
Nagyon szerencsés helyzeben vagyok, hogy olyan művészek alkotnak itt, akikkel már régóta ismerjük egymást. Többen osztálytársak is voltunk a Képzőművészeti Egyetemen és látjuk a fejlődést egymás munkájában már kb. 8-9 évre visszamenőleg. Ez egy nagyon érdekes szituáció. Általában megosztjuk egymással a gondolatainkat, munkáinkat, nem titkolózunk. Mindemellett nagyon jó barátok is vagyunk, nincs féltékenység közöttünk, inkább bíztatjuk egymást. Számíthatunk egymásra.
Hogyan hatnak rád a többiek munkái, fel tudsz ilyet fedezni a képeiden?
Persze. Egyszer festettem egy képet, amelyen miután elkészült döbbentem rá, hogy az Orsi (Vető Orsolya Lia) színei és formavilága köszön vissza. Volt olyan, hogy az Ákos /Ezer Ákos/ jutott eszembe egy másik képemről. Ezek általában utólagos felismerések.
Véleményem szerint nagyon vidám és erős színekkel dolgozol. Még azokon a képeken is, amelyek inkább sötét tónusúak, a sötét színek mellé is társítasz olyan vidám színeket, amelyektől pozitív hangulata van a képeidnek. Mi a célod ezzel?
A színválasztásaimat nagyban befolyásolta, hogy az egyetem alatt fél évet töltöttem Angliában. Ott olyan színélményeim voltak, amelyek alapvetően megváltoztatták a szemléletemet. A londoni kirakatok, óriásplakátok, a kortárs galériák és múzeumok festményei mind olyan vizuális élményeket nyújtottak, amelyek nagyon mély benyomást tettek rám. Azóta több ízben voltam kint, ezekből a külföldi élményekből hosszú hónapokig táplálkozom.
Minél tisztább egy szín, annál jobban beleivódik az emberbe. A színeimmel ki akarom zökkenteni az embereket a hétköznapi szürkeségből és sokkolni akarom őket. Nagyon érdekel az, ahogy két szín hat egymásra. Aztán ha belép egy harmadik, minden felborul, megváltozik.
A kiállításon látott képeidet is ez alapján készítetted?
A kiállításon a színeken túl az anyagok tulajdonságai is kontrasztot alkotnak, vagy épp kiegészítik egymást. A matt zománc felülete idővel felbőrösödik, hullámzik, a szilikon egyenletes felületén tükröződnek a kiállítótér fényei. Ezek az anyagok egymás mellett – vagy egymásba folyva – megmerevedve hagyják, hogy szemléljék őket, felfedik magukat.
Egyébként úgy tűnik, mintha a munkáknak ez lenne a végleges formájuk, pedig valójában folyamatosan változnak. Említettem, hogy a csorgatott zománc képek idővel „bőrösödnek”. Ezzel a tulajdonságukkal eleinte nem voltam tisztában, s mikor szembesültem a jelenséggel, kicsit zavart. Most azonban már tudatosan számolok vele, felhasználom.
Tudnál arra még példát mondani, ahol ezek a véletlenszerű felismerések befolyásolták az alkotásaidat?
Amikor a diplomamunkáimat maszkoltam, egymásra pakoltam az elhasznált barna ragasztószalagokat a képek mellett a falon. Azt vettem észre, hogy ezek a szalagok vizuálisan izgalmasabbnak hatottak, mint az elkészült képek. Azért, mert véletlenszerűen jöttek létre, melléktermékként, ösztönösen, képalkotási szándék nélkül.
Évekkel később már csak a ragasztószalagot ragasztgattam a falra, s próbáltam hasonló szituációt létrehozni csukott szemmel. A barna ragasztószalagot felváltotta a színes öntapadó fólia.
Erre a képalkotási módra, performanszként tekintek. Tehát; csukott szemmel darabokat tépek a műanyag fóliából és felragasztom egy plexire. A képet addig tépkedem, s ragasztom, amíg el nem fogy a fólia. Addig tart a folyamat, amíg ki nem nyitom a szemem.
Ez egyfajta meditatív állapot is egyben, nem?
De igen. Nagyon érdekes, hogy amikor a folyamatban vagyok, – a monotonitás és a repetitív jelleg miatt -, van egyfajta kiüresedés bennem, és ez jó. Miközben tépkedek, s felragasztom a a fóliadarabokat a felületre, a mozdulatok ismétlése következtében billeg a testem, s az egész olyan, mint egy tánc. Miután végeztem, hátralépek, s kinyitom a szemem. A rácsodálkozás érzése számomra megunhatatlan. A végeredmény mindig csodálattal tölt el.
Volt egy kiállításom Leányfalun, ahol egy ilyen performanszot csináltam a megnyitón. A látogatók szemtanúi lehettek a kép építésének, végignézhették azt, amit én – az alkotó – nem láthattam. Én csak az eredménnyel, a folyamat lenyomatával szembesültem.
Mostanában egy olyan sorozaton dolgozom, amelyben ezeket a képeket különböző külső helyszíneken hozom létre, nem a műteremben, és nem kiállító terekben. Az hogy hol és hogyan, milyen színnekkel dolgozom, kifejezetten személyes emlékekhez, személyekhez kötődnek.
Az alkotás befejezésével mi lesz a sorsa ezeknek a munkáknak? Ott hagyod őket a helyszínen és hagyod, hogy alakuljanak tovább, vagy a helyszínen lefotózod és elhozod őket a műtermedbe?
Ez egy jó kérdés. Érdekes lenne látni a további sorsukat, miután létrehoztam őket. A munka addig tart, amíg létrehozom, dokumentálom. Ezzel beteljesül a sorsuk.
Tavaly a Keleti Pályaudvarnál voltak üres világító citylight hirdető felületek, ezekre raktam a plexire készült festményeimet, és a színes pauszpapír munkáimat. Lefotóztam, utána leszedtem őket és el is hoztam, nem hagytam őket ott. A célom nem az volt, hogy nyomot hagyjak, inkább kíváncsi voltam, hogy a fény hogyan tűnik át a festék anyagán, melyik munka hogyan viselkedik egy ilyen világító felületen.
Ebben az esetben mit tekintesz műalkotásnak? Az elkészült munkát, amit végül visszaviszel a műterembe, vagy magát a helyszínen készült fotót, a dokumentációt?
A helyspecifikus munkák élete a helyszínen ideiglenes, a róla készült fénykép dokumentumként megmarad. Mindkettőt egyaránt műalkotásnak tekintem.
http://tothannaeszter.wixsite.com/tothannaeszter