Ottó fémekből készült figurái már egy ideje személyes kedvenceim közé tartoznak, de októberben az Art Market Budapesten találtam rá legújabb kísérleteire, amit mindenképpen szerettem volna másoknak is bemutatni. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni.
2012-ben végeztél a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán és egyből upcycling szobrokkal kezdtél el foglalkozni. Honnan jött ez az irány, miért pont erre esett a választásod?
Eleinte még agyagból készítettem akciófigurákat, majd később kezdtem el fémekkel foglalkozni, illetve különböző dolgok összerakásával, összeszerelésével. Maga az építés, és az, hogy egy bizonyos objektumból valami mást, újat hozzak létre, mindig is nagyon vonzott. Akciófigurára hasonlító, nagyobb szobrokat és szuperhősöket kezdtem építeni.
A fém mint anyag már gyerekként is megragadott. Édesapám tizenéves koromban tanított meg hegeszteni, először egyszerűbb feladatokat adott nekem, és ezzel hozta közel azt a tapasztalatot, hogy ha kitalálsz valamit, azt nyugodtan meg is csinálhatod. A fémek közül először vassal kezdtem el dolgozni, egyrészről maga az anyag is tetszett, másrészről pedig nagyon könnyű volt megmunkálni. Összerakod, összecsavarozod az elemeket, akár még valamilyen funkciót is adsz neki, működik, érdekes és kész is a mű.
Fontos számodra, hogy a szobraiddal interkacióba léphessen a látogató, vagy hogy mozogjanak?
Az interaktivitás jó dolog, de az egyetem óta nem igazán volt módom kinetikus szobrot készíteni. A diplomamunkám, a Csepel G.E. (alias Gép Ember) tornarobot volt az első nagy méretű mozgó alkotásom. A mozgásra és interakcióra nyíló lehetőség most a bábszínházi munkáimban köszön vissza.
A szobrok összeállításánál mennyire játszik szerepet, hogy maguknak az alapanyagoknak már van valamilyen történetük?
Szeretem ha a felhasznált anyagoknak van múltjuk, így amikor összeillesztesz különböző tárgyakat, máris hordoznak valamilyen történetet. Nem tudod pontosan, hogy mi ez a történet, de már önmagában egy rozsdás felület képes sejtetni valamit az anyag múltjából. Ilyenkor egyből beindul benned a találgatás, hogy mi lehetett az eredeti rendeltetése. Ugyanakkor ott van az a fajta játékosság is, hogy át tudod alakítani a talált tárgyakat egy még érdekesebbé, létre tudsz hozni egy új jelentéstartalmú dolgot egy új történettel, és közben a háttérben ott lapul az a jó érzés, hogy ezt már te építetted, te hoztad össze.
Az alapanyag által hordozott történeten felül maguknak a kész szobroknak is van külön történetük?
Igen, nálam a szobrokat övező történet fontos eleme az alkotásnak. Jó ideje sztorikat szövök a szobraim köré, pontosabban egy komplex világot építek hozzájuk gondolatban. Nem mindegyik tárgyhoz tartozik önálló történet, de akik ismerik a világomat, azok már ki tudják találni melléjük a saját történetüket, olvasnak a szobrokban, hozzáképzelik a sztorit. Ez valószínűleg azért van, mert ezek az alkotások nem sterilek, nem teljesen fényes elemekből vannak összerakva, hanem mindegyik kicsit olajos, kicsit koszos, mintha kicsit mozogtak volna, mintha csináltak volna valamit korábban.
A kinetikus szobrok ellenben tényleg mozognak, nemcsak úgy építettem és festettem meg őket, mintha mozognának. A Csepel G.E.-nél például az az érdekes, hogy első ránézésre egy nagyon nehéz, robosztus építmény, tehát önállóan, mozgás nélkül is megállja a helyét. Amikor viszont bekapcsolod, a robosztussága ellenére is nagyon könnyen táncol, és így már másképp nézel rá.
Mennyire nehéz rávenni az embereket arra, hogy bekapcsolják, megmozdítsák ezeket a tárgyakat, mennyire mernek bevonódni?
Fel kell hívni rá a figyelmüket. Bíztatás nélkül – főként itthon, Magyarországon – e tekintetben még kicsit bátortalanok vagyunk.
És ez elég? Azért is kérdezem, mert például a Váncza-villában lévő Reproduced Paradise című csoportos kiállításon szerepel a Bugyborékoló műved, amivel buborékokat lehet fújni, de amíg ott voltam, a látogatók többsége nem nagyon mert hozzányúlni, pedig egy nyíllal is jelöltétek, hogy a kart merre kellene megmozdítani a működtetéshez.
Ha nincs ráírva, vagy nem egyértelmű, akkor nem mernek hozzányúlni, még akkor sem, ha funkcionális dologról van szó, azaz ott van egy kar, vagy egy gomb. Mivel műtárgyról van szó, ez azért elbizonytalanítja, visszafogja a látogatókat.
Kiállítói oldalról van kockázata annak, ha a művek között egy vagy két olyan műtárgy is van, amihez hozzá lehet nyúlni, mert akkor a látogató feljogosítva érzi magát, hogy a többi műtárgyat is megérintse, és ez szerencsétlenül is elsülhet. De alapvetően ilyen az ember természete, hogy mindent meg akar fogni, ki akar próbálni, és erre lehet építeni az alkotás során. Az is igaz, hogy az interaktív szobrokat a látogatók kivétel nélkül, úgy 99%-ban tönkreteszik, de hát ez van, ez bele van kalkulálva.
Ilyenkor nem sajnálod?
Ilyenkor részben én vagyok a hibás, hiszen úgy csináltam meg, hogy nem működik tökéletesen. Persze van úgy, hogy a rendeltetésszerű használat ellenére is elromolik, de előfordul, hogy nem jól használják, és végleg javíthatatlanná válik. De úgy is nézhet ki jól, hogy van valami, ami nem működik, és látod a nem működését.
A debreceni MODEM-ben van a Csámpás nevű alkotásom, amit a Gém/GAMEkapocs című kiállításhoz készítettem nyáron Korniss Dezső rajzaira reflektálva. Három női alak összekapaszkodva áll egy hordón és furcsa mozdulatokkal emelgetik a lábukat, kvázi kánkánoznak. Mindezt esetlenül, furán teszik, ezért is lett ez a neve. Maguk a női alakok, a figurák tégla alakúak és egy kicsit a kinetikus dolgokra emlékeztetnek. Már 3-4 hónapja ki van állítva és ez idő alatt teljesen megváltozott a szobor: kikopott, vaspor van mindenütt, látszik, hogy használják, működik. Kiállta az idő próbáját, hiszen már minden bekopott, aminek be kellett kopnia.
Vannak történeteid, amelyek összekapcsolnak különböző szobrokat – ilyen volt a Telepesek, vagy a Békés dolgok háború idején című kiállítások háttere. Mindkettő külön-külön önálló történet volt, de valahogy mégis ugyanazon univerzum részét képezték. Ezeket a történeteket az adott kiállítással lezárod, vagy utána még hozzányúlsz és építed tovább?
Végtelenségig folytatom őket, tehát nincs lezárva egyik sem. Ez egy játék.
Van egy kedvenc sorozatom, a Szuper Téglák, azaz szuperhős téglák. Gyerekkoromban nagyon szerettem a képregényeket, illetve tetszettek a szuperhősös dolgok, legyenek azok amerikaiak vagy éppen japánok. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen lenne a magyar szuperhős, hogy milyen lenne az én szuperhősöm, hogy nézne ki egy ilyen akciófigura, amit én csinálok. Ez alapján készítettem tégla figurákat kőbe foglalással, azaz kő a teste, és arra építettem rá dolgokat.
Ha van egy nagyobb projektem – amin mondjuk hetekig dolgozom -, akkor előforul, hogy annyira belenézem magam, hogy egyszerűen nem látom friss szemmel a szobrot. Ilyenkor szoktam csinálni ezeket a kicsi, gyorsan elkészíthető szobrokat, hogy kizökkentsenek a holtpontról. Ezek a kisebb szobrok általában teljesen más formák, teljesen más karakterek, mint amin éppen gondolkozom.
Talán a harmadik vagy a negyedik elkészült darab a sorozatból máris a történet lezárása volt: egy szuperhős, aki mindenkit legyőzött és az áldozatok fején üldögél szomorúan. De a történet közben tovább bővült újabb karakterekkel, tulajdonképpen visszamenőleg. Úgy is tekinthetünk rájuk mint egy képregény újabb és újabb lapszámaira, vagy egy folyton bővülő képregényuniverzumra. Sosincs tehát lezárt történet.
Ebben a felfogásban nagyon inspirálóan hatott rám Gellér B. István, egy pécsi művész. Neki volt egy projektje, a “Nővekvő város”, amely egy tengeri csiga alakú, folyamatosan növekvő, fiktív város volt, amelyet szintén fiktív régészek kutattak. Ezekből a kutatásokból komplett háttértörténetek épültek fel.
Azok a munkáid, amelyeket megrendelésre készítesz – a bábok, díszeltek, stb. -, mennyire képezik részét ennek az univerzumnak?
Elsősorban a formanyelvem köszön vissza bennük, amit használok. A karaktereim, formáim, vagy éppen azok az arányok, amiket szeretek újra és újra megjelennek a munkáimban.
A győri Vaskakas Bábszínház felkérésére készített János vitéz díszletem és bábterveim esetében a rendezővel közösen eljátszottunk a gondolattal, hogy vajon mi lenne, ha ezeket a figurákat egy másik darabban használnánk, vagy írnánk hozzájuk egy külön sztorit? Akár egy olyan darabot, ami a francia király és a bandavezér barátkozását mutatná be.
A mellékszereplők sokkal érdekesebbek voltak számomra, mint a két főszereplő figurája. János vitéz és Iluska esetében nagyon sok kritériumnak kellett megfelelni, sok volt az elvárás – el tudjanak játszani mindent, tudjanak sírni, nevetni, legyenek jó karakteresek, tűnjenek ki a többiek közül, de egyértelmű legyen, hogy ők is ebbe a világba tartoznak, szerethetőek legyenek stb. A mellékszereplők esetében sokkal szabadabban dolgozhattam, így azok közelebb állnak hozzám.
Igen, kellenek a korlátok, de ha túl sok szempontnak kell megfelelni, akkor nagyon nehéz jót csinálni. Visszatérve az általad is említett jellegzetes formanyelvedre, ez nem csak a szobraidon, hanem az imént említett vásáron kiállított rozsdaképeiden is könnyen felfedezhető volt. Miért kezdtél el ilyen típusú munkákkal foglalkozni, miért ez a váltás?
Hát, ez egy régi történet. Mármint úgy régi, hogy rengeteget rajzolok, félévente megtöltök egy vázlatkönyvet. A sok munka mellett elkezdtem keresni azt a technikát, ami gyors, aminek a segítségével olyan dolgokon tudok gondolkozni, ami éppen foglalkoztat. A rajzolás és a festés túl lassú volt számomra, de megtetszettek ezek a rozsda pacák, folt-rajzolások, zománccal csorgatások.
Sok olyan fémmel dolgozom, ami nem rozsdás és az anyag öregítéséhez ecetet használok. A rozsdásítás során elkezdtem ezzel a rozsdával rajzolni, csöpögtetni, előfesteni a savakkal. A kísérletezéseim során most színeket fedezek fel, hogy melyik fém hogyan korrodál, ha port szórók bele, hogyan változik, játszom az időzítéssel, illetve vizsgálom, hogy különböző papírokon hogyan viselkedik. Ez most egy nagyon jó játék számomra, ráadásul nem jár nagy zajjal. Ez is fontos volt, mert este 10 után nem lehet hangoskodni és a munkámhoz elengedhetetlen a flex használata, így időben behatárolt, hogy meddig tudok dolgozni.
Emellett újra elkezdtem foglalkozni a préseléssel is. Amikor rendszeresen jártunk az egyetem alatt Tihanyba a művésztelepre, az egyik nyáron hoztak nekünk szobrászoknak egy prést, hogy kipróbálhassuk. Ha beleteszed a papírt, és sablonokat, formákat alá, alul lesz egy negatív, felül pedig egy érdekes pozitív forma.
Egyfajta dombornyomás.
Igen, ez az. Ezzel a technikával készítettem egy szuperhősös sorozatot, de nagyon rajzos, nagyon meseszerű lett. Ez körülbelül 5-7 éve volt, és azóta nagyon foglalkoztatott, hogyan csinálhatnék ilyet, hogyan tudnám ezt fémmel is megcsinálni. Most próbálkozom azzal is, hogy préseléssel hogyan tudok drótokat préselni papírba, fémbe, miként lehetne sokszorosítani.
Ezek a fajta rajzok mennyire vehetőek tervrajzoknak későbbi szobrokhoz, vagy mennyire önálló alkotások?
Minden vonalat azért húzok meg, hogy aztán később figurává alakíthassam őket. A rajzolás során próbálok új utakat találni, új figurákat, új arányokat, új karaktereket kutatok általuk. Sokszor végül ezeket alakítom át 3D-be, vagyis szobrokká.
Az újabb szobrokban hogy fogod tudni megvalósítani a rajzaidra jellemző elmosódott határokat?
Egyelőre, fogalmam sincs.
Ezekből a munkákból lesz valamikor a közeljövőben önálló kiállításod?
Nagyon szeretném. Most egy olyan anyagon dolgozom, ami néhány szoborból és azokat kiegészítő rozsdaképekből áll majd. Úgy számolom, hogy tavaszra állhat össze. Ez egy szerelmi sztori lesz, kicsit teleregényes, olyan, mint egy szappanopera. Ezeknek a figuráknak a “fotóit” szeretném megcsinálni a rozsdanyomattal.
Addig is, amíg a szappanopera szereplői elkészülnek, hol találkozhatunk a munkáiddal jelenleg?
Budapesten december 2-ig látogatható a Váncza-villában, a Reproduced Paradise című kiállítás, ahol a Bugyborékoló című munkám szerepel, a Csili Művelődési Központban pedig a Néprajzkutatás című munkám látható az “Azért jöttem hozzád, mert szeretlek” című csoportos kiállításon.
Debrecenben a MODEM-ben az említett GÉM/GAMEkapocs kiállításon látható a Csámpás című szobrom, illetve szintén Debrecenben nyílt a János vitéz bábjaiból és díszleteiből készült kiállítás a Vojtina Bábszínházban.
https://www.behance.net/ottorobotto
www.facebook.com/szabo.robotto
Heckler Krisztina
Budapest, 2016. november 21.