A múlt héten nyílt meg Gryllus Ábris ‘TRUST’ című hanginstallációja a Horizont Galériában, ennek kapcsán beszélgettem vele. A kiállítás július 19-ig látogatható, de a Bánkitó Fesztivál ideje alatt egy vízpart közeli helyszínre streamelve is lesz.
Heckler Krisztina interjúja
Sok mindennel foglalkozol: mondhatjuk azt, hogy grafikus, médiaművész, sound artist és zeneszerző is vagy. Van olyan éned ezek közül, amelyik erősebb benned?
Egyik sem erősebb. Azt hiszem, talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy mindig érdekelt többféle dolog és az adott témához legjobban passzoló formát igyekeztem megtalálni. Az, hogy a médium éppen mi lesz, nem biztos, hogy engem definiál, hanem inkább az adott munkának a része.
Mikor döntötted el, hogy művészi pályára lépsz?
Ez egy hosszú folyamat meglátásom szerint. Nincs konkrétan ilyen pont, amikor eldöntöttem volna, hogy művész leszek. Azt tudom, hogy gyerekkoromban nem volt előttem olyan felnőtt a közvetlen környezetemben, aki nem művész lett volna. Ez biztos, hogy befolyásolt. Igazából nem is művésznek, hanem alkalmazott grafikusnak tanultam a MOME-n. Bár a grafika is egy nagy spektrumon belül mozgó kreatív terület. Vannak olyan irányok, olyan műfajok, és törekvések, amelyek kifejezetten a képzőművészet felé terelik a grafikát vagy a képzőművészet felől közelítenek a grafikához. Talán mostanában már egyre kevésbé inspirál, de nagyon fontos és szép dolognak tartom az alkalmazott grafikát is.
Ha jól tudom, akkor ezzel még jelenleg is aktívan foglalkozol.
Igen.
És ezzel párhuzamosan vannak az egyéb projektjeid?
Igen, főleg installációk, illetve zenei munkák. Pont most írtam egy filmhez zenét; ami szintén egy alkalmazott műfaj, de mivel ebben nem vagyok képzett szinte semennyire sem – mármint a zenében -, ezért sokkal naívabb módon állok hozzá, amitől a dolog alkalmazottságából adódó kerete, és korlátok kevésbé frusztrálnak.
Van sok grafikai munkám is, de ezekhez most már inkább egyfajta módszeres problémamegoldó attitűddel próbálok közelíteni. Úgy érzem, hogy ez egy részről jó, mert ad egyfajta profizmust, de másfelől nagyon erősen le is korlátoz. Kapsz egy feladatot, adott egy probléma és nagy valószínűséggel tudod, hogyan fogsz rá tudni reagálni és körülbelül mennyi idő alatt fogod megtalálni ezt a választ. Ez képes eléggé elvenni a dolgok élét.
Milyen út vezetett a grafikai tervezésektől a hanginstallációkig?
Az adatot én mindig is nagyon szerettem, vagyis az adatokkal való foglalkozást. Ez is a grafikából jön, mert ott az adatvizualizációknál – ami nekem mindig is egy kedvenc területem volt, rengeteg adattal kell dolgozni. Az infografika is és az adatvizualizáció is az utóbbi évtizedekben nagyon fontos ágazatokká nőtték ki magukat a grafika műfaján belül. Ezek korábban is léteztek, csak ahogy a kommunikáció egyre inkább terelődött át a képi helyzetekre, úgy ezek is egyre nagyobb helyet kaptak a mainstream információközlésben. Ez mindig is nagyon érdekelt, pláne a furcsa, szokatlan adatok. Amikor Hollandiában tanultam, akkor ott volt egy fél éves projektem. Hetekig térképeztem fel a piactéren azt, hogy milyen mintázatban hagyják ott az emberek a szemetet, majd utána hogy takarítják fel. Ebből generáltam utána egy kísérleti térképet ami az átmeneti piacterek, mint vanitas tematikájú kutatásba és kiadványba kerültek bele.
Maga a feltérképezés elég hosszadalmasnak és monotonnak tűnik…
Igen, adatot gyűjteni, vagy rendszerezni sokszor az.
És közben nem unod meg?
Nem, ebben van valami meditatív. Szeretem az ilyen munkák monoton részeit is, ez legalább olyan fontos része a folyamatnak. Sokszor az ilyen már-már automatizmussá váló részfeladatok közben lehet a legjobb részletekre rájönni az adott projekttel kapcsolatban.
Az adatvizualizáció után pedig csak egy lépés volt, hogy a hangot is beemeld ezek közé a keretek közé?
Tulajdonképpen már az egyetem alatt is zenéltem. Az első alkalom, amikor összekötöttem a két dolgot, egy workshop volt. Budapestet kellett valamilyen formában feltérképezni, a feladat szabadon értelmezhető volt. Ebben a projektben többen dolgoztunk együtt és ott mindenféle dolgot, amit látni lehetett a városban – például lámpaoszlopokat -, hanggá alakítottunk.
Ezután kezdted az adatokat is hanggá alakítani?
Igen, de ebben nem volt meg az a tudatosság, hogy adatszonifikációt szeretnék csinálni, csak azt éreztem, hogy ez egy érdekes valami és szerettem vele kísérletezni.
A Horizont Galériában most nyílt kiállításod TRUST címmel a Let it Be! art agency ügynökség szervezésében. Mesélnél erről egy kicsit?
Korábban is foglalkoztam már a természeti erők ilyenfajta ábrázolásával. Ennek a projektnek az elsődleges fókusza egy ellentmondás, ami az olyan természeti erőkben rejlik, amelyekről bár vannak tudományos ismereteink, de érzékelni nem igazán vagyunk képesek őket és éppen emiatt többlettartalmakkal ruházódnak fel. Ezeket a dolgokat vagy nagyon közelről kell szemlélnünk – atom vagy kvantum szintjén kell a tudomány mai állása szerint keresgélni -, hogy misztikus határterületekre evezzünk, vagy kifelé kell nagyítanunk. Nekem ezt a helyzetet nagyon jól szimbolizálja a Hold. A Holdat látjuk, a róla m
egszerzett csillagászati ismeret a kollektív tudatunk része: a Földhöz legközelebb eső égitest a még éppen csak megismert univerzumból. Az eddig élt sok milliárd emberből viszont mindössze csak 12-en jártak rajta. Talán éppen ezért is kiindulópontja rengeteg hiedelemnek, ezoterikus elképzelésnek, összeesküvés elméletnek és babonának. Az installáció egyik célja ebben a kettősségben egyensúlyozni.
A projekt másik alapvetése az adatalapú installációk természetéből indul ki. Egy ilyen munka esetében befogadói oldalról sokszor túl fontos a mérési és adatfeldolgozási folyamat teljes megértése ahhoz, hogy a végeredményt el tudjuk fogadni. Az ezzel kapcsolatos kérdések sokszor a befogadás útjában állnak. Mivel a Hold esetében egy olyan erőről van szó, amit emberként egyáltalán nem érzékelünk és ezen erő változásai olyan lassúak, amelyet szinte lehetetlen értelmezni, a munka másik fontos célja, hogy a működésbeli és technológiai értelmezés igényén túllépve a befogadót pusztán a jelenség állapotának hatása alá helyezze, miközben az installáció téri középpontjában maga a mérőműszer áll.
El tudod mondani, hogy működik?
Az installáció két részből áll. Az egyik része egy olyan műszer, amely a Hold Földre ható erejét méri. Ez egy Magyarországi csillagászati központban található, innen kapom az adatokat. A mért adatot egy abból generált hangmező és egy nagyon egyszerű analóg fény vizualizáció formájában teszi hallhatóvá és láthatóvá.
Érdekes, hogy a kiállításon egyszerre hat ránk a Hold a maga természetes módján, illetve ezzel párhuzamosan azzal a kissé monoton, de mégis vibráló hanggal, amivel ábrázolni szeretnéd ezt a hatást.
Igen, volt aki szabályosan rosszul lett, mások meg pont erre a meditációs lehetőségre kattantak rá. Itt az volt a cél, hogy a Hold tömegvonzását a lehető legérzékletesebben artikuláljam. Végülis azért döntöttem a szonifikáció mellett, mert a hang szintén egy zsigeri fizikai hatás. Nem kell nézni, teljesen el tudod magad engedni és hatni fog rád, csakúgy, mint a gravitáció. Ezért is passzol hozzá ennyire. Hosszú út volt, amíg eljutottam oda, hogy az összes vizuális reprezentációt elvessem és törekedjek egy nagyon letisztult forma kialakításában. Úgy gondolom, hogy bármilyen vizuális megjelenítás csak félrevitte volna a lényeget. És hogy ez a hatás minél érzékletesebb legyen, ezért analóg moduláris szintetizátort használok, így a lehető legnagyobb felbontásban kapjuk meg azt a rezgést, ami van. Emiatt viszont ezek nagyon tiszta frekvenciák maradnak és ezekkel a tiszta frekvenciákkal még akár ablakokat is be lehet törni vagy házakat összedönteni, stb. Szóval ezeknek lehet destruktív, de ugyanakkor lehet rekreációs hatásuk is, ez mindig a befogadótól, annak állapotától is függ nagymértékben.
Mennyire nyitottak az emberek a hanginstallációkra? Nem hiányzik az általad elvetett vizuális megerősítés?
Ez egy határterület. Van akinek szüksége van arra, hogy vizuálisan is megmutassák neki, hogy mi történik és ez rendben van. Engem inkább az érdekelt, hogy a kiállítótérben csak a hang legyen jelen, azt állítsuk ki. Azért a kiállításomon is vannak eszközök; van például fényforrás is, de nagyon fontos volt, hogy legyen egy steril nézet és legyen egy kulissza nézet is. Ez a kettősség megint egyfajta asszociációs játékra hív a lehető legkevesebb eszközzel. Az, hogy a látogatók hajlandóak-e átadni magukat ennek a hangmezőnek, az szerintem csak idő és ráfordított energia kérdése, de egy hagyományos állóképnek is kell időt hagyni, ha rendesen meg szeretnénk nézni.
A kiállítás zárónapján egyébként lesz egy alkotói tárlatvezetés és beszélgetés is 19.00 órától, ahol az érdeklődők további információkat is kaphatnak.
Tudod már, hogy mi lesz a következő munkád?
Még nem tudom. Most fejeztem be az új lemezemet, így most még ezzel szeretnék foglalkozni egy kicsit. A tervek szerint novemberben jelenik majd meg és ehhez készült egy videóinstalláció Vadas Tamarával, ami egy korábbi munkánk, a Krud ni Ovel egyfajta továbbgondolása. A lemezbemutatót majd az installációval együtt szeretnénk megvalósítani, de egyéb ügyek is vannak, Vadas Tamarával, Tóth Marcival és Nemes Z. Márióval nem rég mutattunk be egy új darabot a Mu színházban, ezt ősszel fogjuk még játtszani, illetve ha minden igaz idén már tényleg megjelenik a FOR. első lemeze is.