Wolsky Andrással a Szív utcai műteremlakásban találkoztam, ahol csak akkor van, amikor épp rátör az alkotói vágy. Egy finom kávé mellett beszélgettünk az első rajzélményeiről, a főiskolai évekről, az általa használt képalkotási folyamatról és persze arról, hogy neki milyen élmény volt a Nyitott Műtermek Délutánja.
Mi volt az első képed témája, amire emlékszel?
Talán a legemlékezetesebb kép egy kisbusz volt, amivel díjat is nyertem. Édesapám a Vegyi Műveket Tervező Vállalatnál dolgozott, ahol kiírtak a dolgozók gyerekeinek egy rajzpályázatot. Erre a pályázatra rajzoltam egy kis mikrobuszt, és ezzel megnyertem az első helyet, mert nagyon tetszett a zsűrinek, hogy 8 évesen perspektivikusan ábrázolok. Egyébként leginkább csak autókat rajzoltam.
Már gyerekként tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
Nem tudtam. Nagypapám jól rajzolt, ő is főleg autókat, vonatokat és technkai dolgokat, mert mérnök volt, és ezek a rajzai annyira tetszettek, hogy elkezdtem én is hasonlókat rajzolgatni. Művész nem volt a családban, így ilyen téren nem szívtam magamba semmit.
fotó: Vikman András
Hogy jött, hogy jelentkezz a Képzőművészeti Főiskolára?
Már általános iskola után a “Kisképzőbe” szerettem volna menni, de nem vettek fel, így elkezdtem szakkörökbe járni, eleinte Szirtes Jánoshoz, majd Schmal Károlyhoz. Az ő életvitelük, a nyitott gondolkodásuk, a baráti körük, környezetük nagyon tetszett, a “szabad élet” nagyon megfogott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én is képzőművészettel szeretnék foglalkozni.
Ki volt a mestered a Főiskolán?
Maurer Dóra. Ez egy vicces történet. Főiskola előtt a Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményében dolgoztam gyűjteménykezelőként, és abban az időben rendezték a “60-as évek” című kiállítást, amin én is dolgoztam – ez úgy 1991 felé lehetett. A kiállításon Dórának is szerepelt egy munkája, és elég sokat bíbelődtünk ennek az installálásával is. Még a megnyitó előtt bejött Dóra és valamit átvariált a már a falon lógó művén, és elég morcosan odavetett pár mondatot, ami akkor eléggé rosszul esett, mert amúgy is tiszta diliház volt a kiállításrendezés. Ekkor már jelentkeztem a Főiskolára, sőt, tudtam, hogy Dóra festőosztályt vezet, viszont azt is tudtam, hogy hozzá semmikép nem szeretnék kerülni, ő akkor nagyon nem volt szimpatikus számomra. Erre Dóra vett fel! (Képzőn a mester választ tanítványt a portfolió és a felvételi munka alapján). Amikor elkezdődött a szemeszter, elhívott Dóra a műtermébe egy kis ismerkedős találkozóra, és ekkor meséltem el neki azt is, hogy mennyire nem akartam hozzá kerülni. Mindketten jót nevettünk ezen a sorsszerűségen, és az izgalmas találkozó után (amelyről ajándék grafikákkal tértem haza!) rövidesen gyökeresen megváltozott a véleményem a mesteremről… Azóta is jó a kapcsolatunk, olyannyira, hogy nemrég bekerültem az ő általa létrehozott egyesületbe, az OSAS-ba (Nyílt Strukrtúrák Művészeti Egyesület / Open Structures Art Society).
Mit szólt a környezeted ahhoz, hogy te képzőművész leszel?
Három évig a festőrestaurátor szakra jelentkeztem, amit mindenki támogatott, mert ugyebár az egy komoly szak, ott úgymond komoly szakembereket képeznek. De nem jutottam be, így negyedszerre megpróbáltam a festő szakot, ahová elsőre felvettek. Apám jó sokáig úgy kezelt, hogy restaurátornak tanulok – szerintem a tudata mélyén nem akart róla tudomást venni, hogy festő leszek. Azt hiszem, a rokonság nagy része is így volt vele …
Meg lehet ebből ma Magyarországon élni?
Nem hiszem, legalábbis nekem nem nagyon megy, de azt gondolom, a kortársaim közül ezzel nagyjából mások is így lehetnek. Van egy bécsi galéria, az Artmark Galerie Wien, velük 2009 óta van kapcsolatom, de megélhetést teljesen ez sem biztosít.
És külföldre mennyire lehet eljutni?
Lehet. Ha valaki beszél nyelveket, akkor ez ma már nem gond. Én igazából nem nagyon tettem érte, valahogy mindig az ölembe hullottak a lehetőségek, legtöbbször Dóra vonalán keresztül, illetve nemrég összeismerkedtem Max Bill özvegyével, Angela Thomas-szal, aki szintén elég sokat segít ilyen téren.
Ki volt rád, illetve műveidre nagy hatással?
Az első, aki hatott rám, az Vasarely, főként a korai rajzai. Majd ahogy bekerültem a Nemzeti Galériába a Jelenkori Gyűjteményre dolgozni, ott meg gyakorlatilag mindenki – Ország Lilitől elkezdve, Altorjai Sándoron át, Deim Pál, Gémes Péter, Hajas Tibor, Bak Imre, stb… – annyian voltak, hogy kis túlzással, hetente változtattam a stílusomat, rengeteg mindenkibe beleszerelmesedtem. Ez egy nagyon jó tanpálya volt számomra, ilyenformán rendkívül sokat tanultam a már akkor klasszikusnak számító magyar művészgenerációtól. Főiskolásként pedig Caspar David Friedrich és Giorgio Morandi. Amit most csinálok, annak még a kezdetekor ők voltak az előzményei.
Kortársak közül kit említenél meg?
Az itthoniak közül az OSAS-tagok elsősorban, aztán a svájci Konkrétok nagyon bejönnek, Max Bill és társai (Camille Graeser, Verena Loewensberg, Richard Paul Lohse, stb.)
Sok képet festettél életedben?
Nem, nem igazán. Lassan dolgozom és nem állandóan. Ráadásul borzasztó munkás egy-egy kép létrejötte a kiszerkesztések, a rétegzettségek, illetve a száradás miatt, úgyhogy ez sem segíti a tempót. Így aztán általában parallel 2-3 kép készül, hogy a munkára szánt időmet maximálisan ki tudjam használni. Akrillal dolgozom, falapra kasírozott vászonra, illetve vannak giclée printek is, hogy legyenek kisebb munkáim is.
Van neked egy különös “módszered” amivel meghatározod, hogy mi legyen a képen – mesélnél nekem erről?
Próbálom magamat minnél jobban kivonni az alkotás folyamata alól, ami azt jelenti, hogy ne a személyemről szóljon a mű, hanem tőlem távolabb lévő, elméleti síkon kezdődjön, és ezt még megfejelem azzal, hogy mindezt kombinálom a véletlen szerepével. A munkámnak van tehát egy általam kitalált vagy megkonstruált része, illetve van egy olyan része, ahol a véletlent hagyom szerepelni, és a kettő összjátéka vagy konfrontálódása hozza létre a művet.
És hogy generálod a véletlent?
Dobókockával. A 6 oldalhoz 6 szín tartozik, illetve 6 féle méret. Ahogy viszem fel a rétegeket, mindig kidobom, hogy milyen szín és milyen sávszélesség, illetve hosszúság következzen.
fotó: Orbán György
Kollektív műteremben szeretsz dolgozni vagy inkább egyedül?
A Lehel úti Kollektív Műtermet, ahonnét pár éve jöttem el, szerettem. Bármilyen lepusztult is volt, jó volt együtt lenni másokkal, akik teljesen más dolgokat csináltak, de jó volt a szellemi légkör. Azt hiszem, jobb nekem, ha másokkal együtt vagyok, inspirál valahogy. Nem hat arra, amit csinálok, de a munkatempómat felpörgeti.
A Nyitott Műtermekkel kapcsolatban milyen élményeid, tapasztalataid vannak?
Nekem az egész nagyon tetszett. Azt hittem, hogy kevesebb ember fog megfordulni. Mindenkin láttam az érdeklődést, meg jól is kérdeztek. Volt egy apuka a fiával, úgy 10-12 éves sráccal, akik nagyon szimpatikusak voltak. A fiúnak volt a vágya, hogy részt vegyen ezen a rendezvényen és elhívta az apukáját. Nagyon érdeklődő volt, és ez például nagyon jó élmény volt számomra.
Hol találkozhatunk mostanság a műveiddel?
A veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjteményben van kint az állandó kiállításon képem, illetve most Bulgáriában egy csoportos tárlaton. 2014-ben pedig Budapesten, a Flux Galériában lesz önálló kállításom. Illetve kaptam a 2014 évre egy rezidensi ösztöndíjat Franciaországba, Mouans-Sartoux –ba az Espace de l’Art Concret-ra, amelynek a végén szintén lesz egy kiállítás.
Kutya vagy macska?
Macska
Sör vagy bor?
Egyik sem
Fekete vagy fehér?
Mindkettő
Szív vagy ész?
Mindkettő
Picasso vagy Warhol?
Mindkettő