Biztosan mindannyian elgondolkodtak már azon, hogy mi lehet a különbség kézműves és művész között, főleg akkor, ha csak a munka kivitelezési fázisát figyeljük meg. Fekete László szobrásszal folyatatott beszélgetésünk során a legkülönfélébb témák merültek fel. Így vele együtt azon is elmorfondírozhatunk, hogy az egyensúlynak vajon mindig középen kell-e lennie.
A Nyitott Műtermek Délutánja apropójából készültünk erre a találkozásra. Milyen kedves élménye, története maradt meg az esemény kapcsán?
Sok fiatal hölgy és úr volt itt a műtermemben, ami örömmel töltött el. Az első alkalommal volt olyan találkozás, ami idővel fontossá vált számomra. Sok érdeklődő jött el, akikkel sokat tudtunk beszélgetni. Ezenkívül fotósok is jártak itt, akik szerettek a tárgyaimról képet készíteni, főleg az egyedi kivitelezésük miatt.
Mitől ilyen különleges a technika?
A sűrített alapanyagot a kezemmel nyomom ki egy pumpának a segítségével. Ettől lesz a tárgynak egyfajta szövete. Mivel ez egy szürkés feketeszínű anyag, így megfelelő kontrasztot ad a porcelán sima felületének és fehér színének.
Min dolgozik most aktuálisan?
Ez most életem legnagyobb munkája lesz. Édesapám megkapta az Emberiség Igaza (Yad Vashem) kitűntetést tavaly év végén, édesanyámmal együtt folytatott embermentő munkájukat most ismerték el. Ezt a kitüntetést azok kapják, akik nem zsidóként zsidó életeket mentettek meg. Ezt már régen elhatároztam, hogy amikor megjön erről az úgynevezett „dokument”, akkor hozzálátok. Most keresek szponzorokat Izraelből és Amberikából. Maga a mű az embermentésről, minden ember emlékezetén keresztül szólna. Ez életem legnagyobb terve. Különlegessége az, hogy nem a klasszikus műemlékkészítés elgondolása mentén jön létre, hanem nagyon jól illeszkedik az életművembe, a saját művészi utamon van. Azt gondolom, hogy a saját szüleim történetének feldolgozása kivételes és nagyszerű dolog. Rengeteg megemlékezést foglal majd magában. Az embermentésről szóló történetek pengeéles, élet-halál események voltak. Ezeket akár nagyjátékfilmben is be lehetne mutatni. A jelenlegi grandiózus terv jelentősen meghalad mindent, amit eddig csináltam. Lesz feladatom bőven.
Mi szokta megihletni Önt? Amiről eddig beszéltünk, az a személyes kötődés, ezenkívül mi szokott még ötleteket adni?
Minden, ami az életben benne van. Ha megnézi a tárgyaimat, akkor látja, hogy a máról szólnak és tele vannak profán motívumokkal. A jelen, az életünk minden, ami körülvesz minket foglalkoztat. A dicsőségvágy fogalma, ami gyakran elgondolkodtat, valamint a megrendelésből született lovas szobrok átfogalmazása, a márkák, melyek üzenetet hordoznak magukban.
Ha visszakanyarodunk az időben, miért pont a porcelánnal kezdett el foglalkozni?
Inkább agyaggal dolgoztam korábban, mint porcelánnal. De van egy dolog, ami megcáfolhatatlan: ha ránézünk ezekre a struktúrákra, észrevesszük, hogy semmilyen másmilyen anyagból nem lehet megcsinálni. Ezeket nem lehet kiönteni vagy kifaragni. Ez a legnyomósabb indok. Az a hátránya, hogy törékeny, az az előnye pedig, hogy ezt a különleges tulajdonságot tudja produkálni. Ha ki akarnám önteni őket, annyira le kellene egyszerűsíteni a formákat, hogy elveszítenék eredeti mivoltukat. Tehát nem lehet lemásolni őket. Ezen kívül az élő fekete és fehér színeket is csak így lehet megvalósítani. Az áttört részek pedig mind az egyediség alátámasztói. A porcelán mint anyag beragadt műfajú, ódivatú lett és kicsit nevetséges is, tehát a porcelánból készült dolgaim kicsit több gúnyt tartalmaznak.
A motívumok hogyan kerülnek a tárgyak testére? Látunk itt különböző virágmintákat vagy Coca-Cola feliratot…
Ezek matricák, amiket rá lehet égetni a felületre.
Az agyag előtt használt más anyagot is?
Faragtam fát, grafikákkal is sokat foglalkoztam. Ez utóbbival csak az a baj, hogy nem lehet belemászni, túl sík. Azt szeretem az agyagban, hogy a fotókollázs mintájára tudok vele tárgyakat létrehozni. Szeretek mindent beletenni és megfogalmazni vele, ami megmozgat. Ezért gyakran kerülnek elő női alakok, lovas szobrok, melyek mint említettük a mindenkori politikai dicsőségvágy szimbólumai.
Van olyan mű, amitől nem szívesen válna meg?
Az az igazság, hogy az ember nagyon sokáig azt tartja, hogy a saját gyermekei a művei és nem akar tőle megválni. De amikor sikerül eladni, és olyan embert találni, aki nem csak pénzt ad értük, de megtisztel azzal, hogy beteszi a lakásába, akkor az nagyon jó érzés. Nem nekem kell gyűjtenem őket, hanem hagyni kell, hogy elmenjenek… Így a világ minden tájára elkerülnek: Új-Zélandtól kezdve, Japán vagy Jamaica területén is vannak belőlük és azért ez nem egy rossz érzés! Két kedvenc szobrom például a volt galériásomnál van, bizony Picasso, Malevic, Lichtenstein vagy Fontana munkák társaságában.
Aktuálisan hol találkozhatunk munkáival?
Párizsba sikerült ismét kivinnem tárgyakat, aminek nagyon örülök, és bízom benne, hogy Franciaországban is olyan méltó helyre kerülnek, mint Amerikában. Oda már 20 évvel ezelőtt sikerült kikerülnöm.
Ha nem szobrász lenne, akkor milyen foglalkozást választana?
Kézműves lennék vagy műbútorasztalos. Reménytelen lennék orvosként, jogászként vagy mérnökként. Csak a szépérzékhez kapcsolódó foglalkozás jöhetne szóba. Olyan, amibe az ember beleteszi a munkáját, és fantázia hiányában inkább reprodukál. Igazából ez a különbség a művész és a kézműves között. Tehát ha nem lett volna fantáziám, akkor valamilyen kézműves foglalkozást választottam volna.
Színes vagy monokróm?
Színes
Fekete vagy fehér?
Fekete és fehér és színes. A tárgyaimon látszik, hogy aminek egyszínűnek kell lenni, azt úgy kell megcsinálni, aminek pedig színesnek, azt annak. Tudom, hogy ezzel nem válaszoltam, de ez ilyen.
Organikus vagy konstruktív?
Mind a kettő bizony. Itt is ugyanúgy, ahogyan az előbb említettem.
Szív vagy ész?
A nagy titok a kettő megfelelő aránya.
Zaj vagy csend?
Ennek is a megfelelő aránya.
Új vagy újrahasznosított?
Ennek is a megfelelő aránya.
Mindenben az egyensúly?
Tulajdonképpen igen, de nem úgy, hogy az egyensúly pont középen van! Érdekes módon az egyensúlynak mindig meg kell találni azt az állapotát, ami éppen abban a pillanatban érvényes. Ha ez mindig középen lenne, akkor az élet borzasztó unalmas lenne. Ezt nem lehet lemérni. Ezért jó a művészet, mert nem mérhető ugyanúgy, mint a tudomány sem. Érzék kell hozzá!
(Sipos Tünde)