Nemrég a Nyitott Műtermek Délutánja szervezésében jártunk Ördög Noémi (művésznevén Naomi Devil) műtermében egy vezetett túrán. Önarcképei és precíz ábrázolástechnikája, munkamódszere további nyitott kérdéseket hagytak számomra, így decemberben ismét ellátogattam hozzá egy beszélgetés erejéig.
A műtermi délutánon meséltél arról, hogy az utad a festészethez milyen indíttatással kezdődött. Mikor is kezdtél el a festészettel foglalkozni?
A gimnázium utolsó két évét egy év alatt magántanulóként végeztem. Kortársaim társaságát nélkülözve, egyedül tanultam otthon. Ekkor kezdtem el 15-16 évesen divatrajzokat készíteni és festeni, hogy lazítani tudjak néha a kemény tempón, és ki tudjak kapcsolódni valamivel. Szüleim szerették volna, hogy legalább nyáron legyen a korosztályomnak megfelelő tárasaságom, így az ő tanácsukra beiratkoztam a salzburgi nyári akadémiára divatihletésű művészetet tanulni. Hordható művészet volt a kurzus neve, Caroline Broadhead londoni designer volt a mesterünk. Az akadémia hangulata nagyon megfogott, és akkor döntöttem el, hogy komolyan művészettel szeretnék foglalkozni. Az utolsó napon elsírtam magam a búcsúbulin. Nem akartam otthagyni a vidám alkotói közösséget. Úgy éreztem, megtaláltam a saját világom.
Akkor még a divattervezés jobban vonzott?
Maga a művészet, illetve az, hogy valami kézzelfogható dolgot alkossak, nagyon vonzott, és ezt megtaláltam a divattervezésben.
A festészettel ambivalens volt a kapcsolatom. Nagyapám festő volt, ő főleg tájképeket festett, de ez az irány nagyon távol állt tőlem, nem igazán érintett meg akkoriban. Sok idő kellett, amíg megtanultam becsülni azt az impresszionista technikai bravúrt, ami az ő képeiben rejlik.
Salzburgban fedeztem fel igazán a festészetet. A divattervező kurzussal párhuzamosan volt egy festő kurzus is és rengeteg esti művészeti program. Ott találkoztam először közelről a kortárs művészettel, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Ezután Londonban, a Saatchi Galériában láttam Damien Hirst, Tracey Emin és további művészek alkotásait, akiket ma Young British Artist generációként emlegetnek. Rádöbbentem, hogy jóval több minden van a kortárs művészetben, mint ahogy azt korábban gondoltam volna. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább festészettel szeretnék foglalkozni. Felvételiztem a bécsi akadémiára, mivel a magyar felvételit lekéstem. Még nem voltak meg a 12. osztályos féléves jegyeim, amikor februárban le kellett adni a jelentkezést. Semmit sem tudtam a bécsi akadémiáról a felvételi idején, de ahogy megismertem, az ottani szemlélet szimpatikus volt számomra. Bécsben sokkal inkább a koncepcióra, a tartalomra fókuszálnak, míg itthon inkább a technikát helyezték akkoriban az előtérbe.
Mivel készültél a felvételire?
A nyár folyamán dobtam össze egy ötven műből álló mappát. Több olajfestmény, szénrajz, sőt még két gipsz plakett is volt benne. A pályázati anyagom a salzburgi kurzusnak köszönhetően túlnyomórészt divattal volt kapcsolatos, hiszen ebből az irányból indultam. Nagyon érdekeltek a különböző szubkultúrák, a fiatalok, akik külsejüket az önkifejezés eszközének tekintik. Róluk festettem portrékat. Punkok, loliták, góthok jelentek meg képeimen.
Láttam egy Gottfried Helwein katalógust. Lenyűgözött az a hallatlan megfigyelőkészség és precizitás, ami az ő műveit jellemzi. Ennek az albumnak a hatására igyekeztem én is egy nagyon precíz és részletes technikát megtanulni. A mappába foglalt portrékat is ebben a szellemben készítettem. Ennek az egységes koncepciónak és szemléltnek az eredményeként a felvételi anyagom egy kiforrott realista stílusú fiatal életérzést tükröző anyag lett.
A professzoraim, Marcus Muntean és Adi Rosenblum, szintén realista stílusban festenek és témakörük is rokon. Ez volt a szerencsém. Egyből sikerült felvételt nyernem, mivel pont ők felvételiztettek. A következő években felvételiztetőknél nem biztos, hogy ilyen sikerem lett volna.
A technikai alapokat a felvételire apukámtól sajátítottam el. Nagyapámnak nem volt türelme tanítani, így legjobb barátjához, Szász Endréhez küldte a fiát tanulni. Az a “szubsztraktív-additív” technika, amit akkor megtanultam apukámtól még mai napig a festészetem alapját képezi. Az alapozó rétegeknél dolgozom szubsztraktív módszerrel, a végső rétegeknél tisztán additív a technikám.
Úgy tűnik, hogy elég hamar rátaláltál a saját stílusodra.
Lehet, hogy megismerhető a kéznyomom, de én nem mondanám azt, hogy megtaláltam a saját stílusom. Sőt, ha valaki azt mondja, hogy megtalálta az egyéni stílusát, az kételyeket támaszt bennem. Egy kicsit úgy tűnik nekem, hogy már nem igazán szeretne tovább fejlődni. Persze kisebb lépésekben csiszolódik, és az idő haladtával egyre jobban érződik a profizmus, de nem lesz már egy újabb nagy, robbanásszerű változás a művészetében, ezért ezt mindig kritikusan nézem.
Én szeretek kísérletezni, új utakat felfedezni. Nyughatatlan művész vagyok, akinek folyamatosan forrnak, formálódnak az agyában az ötletek. A másik oldalon persze ott van az egységességre való törekvés is. Így átlagosan két évig dolgozom egy sorozaton. Ezután már nem hagy nyugodni az új ötlet, és az előző fejezetet átmenetileg lezárom, valami teljesen másba kezdek. Mindig egy belső erő kényszerít arra, hogy valami újat csináljak, amit akkor szebbnek és jobbnak látok.
Természetesen adott az érdeklődési köröm, tehát van egy vonal, ami jellemzi a művészetemet: fiatal generáció, konzumtársadalom, vidám életérzés. Emellett azért vannak melankólikusabb műveim is, például az önarcképek mindenképpen azok. Az önarcképeimet mindig párhuzamosan festem az éppen aktuális sorozatom mellett. Ez egy állandó késztetés.
Akkor ez inkább kizökkentés számodra az aktuális témából?
Határozottan. Amikor az aktuális nagy sorozatomon dolgozom – például nagyon erős, vidám színekkel -, nem mindig vagyok olyan hangulatban, hogy könnyen ráhangolódjak a képre. Akkor ki kell, hogy kapcsolódjak egy kicsit más irányba, például egy kicsit monokrómabb, vagy melankólikusabb hangulatúba. Utána vissza tudok térni, és újúlt erővel koncentrálni az aktuális sorozatra.
Sosem voltam olyan személyiség, aki képes egy életen keresztül egy témára koncentrálva alkotni. Vannak kollegáim, akik így dolgoznak, de ez nekem nem megy, nem ilyen alkat vagyok. Egy művésznek rengeteg aspektusa van. Nem csak a technikai tudása fejlődik, hanem a szellemi tudása, a világszemlélete is. Ezeket a tapasztalatokat mind bele lehet, és bele is kell építeni az alkotói folyamatba, ezért nem tudok egy témánál leragadni. Nem is lenne egészséges, ha tizenhárom év szakmai tapasztalattal még mindig a tizenhat éves énemnél tartanék.
Mi alapján választod meg a témát, amivel hosszabb távon foglalkozol? Mi az a hívószó, amitől elindul egy ilyen sorozat?
A hívószó akkor válik ellenálhatatlanná, amikor úgy érzem, hogy az új ötletem kiforrott. Ilyenkor átmenetileg az a benyomásom, hogy az előző témáról már mindent elmondtam, az kimerült. Ez persze nem igaz, hiszen többször visszatérek később régebbi sorozatokhoz, de az adott pillanatban a régi háttérbe szorul. Mindig kitűzök magamnak egy célt, és ha elértem nem tudok sokáig hátra dőlni és nyugton maradni, kell az új izgalom. Ilyenkor sokszor indulok el az előző képekkel ellentétes irányba, azaz ha egy sorozatra az erős tiszta színek a jellemzőek, akkor jön egy monokrómabb vagy sötétebb. Ugyanakkor, ha egy sorozat sötétebb hangulatú, akkor átcsaphat egy életvidám és vicces sorozatba. Amikor nagyon belenézem magam az aprólékos részletes festésbe, akkor felszabadít, ha utána nagy ecsetvonásokkal dolgozhatok. Ezek a folyamatos ellentétek vonzanak, lehet mondani, hogy bipoláris művész vagyok. Egyfajta folyamatos elégedetlenség és jobbra vágyás az, ami előrevisz és jelen van. Sajnos ez sok kívülállónak úgy tűnik, hogy még keresem az utamat, azaz “nem találtam meg önmagam”. Nem látják, hogy én sok útra rá merek lépni és minden izgat, mint Picassot. Da Vincit is bűn lett volna útkereséssel vádolni, hiszen mennyi mindenben nagyot alkotott!
Az akadémián azt mantrázzák, hogy minél hamarabb találd meg önmagad, a kevesebb több. Ha én tanítanék, azt az utasítást adnám, hogy mindenki kísérletezzen minél többet, amíg lehet. Tágítsák a horizontot, ne szűkítsék le önmagukat kismesterré.
A gyűjtők köreiben is érdekesebb rivalizálást lehet provokálni, ha egy művész változatos. Nem mindegy például hogy Damien Hirsttől egy félbevágott birkánk, minimalista pöttyös képünk, lepkés gótikus kollázsunk, vagy éppen gyógyszeres szekrényünk van. Marc Quinn hasonló. Jógázó Kate Mosstól kezdve a vibráló virágcsendéletig és vérből készült szoborig minden megfordul az életművében. Az ilyen művészeket tartom izgalmasnak és inspirálónak, de sajnos ők vannak kisebbségben.
Visszatérve az önarcképeidre, amelyek szintén egyfajta sorozatként tekinthetőek. Itt is jellemző, hogy egyfajta technikával, vagy hangulattal készülnek, vagy ott megengeded azt a fajta változatosságot, hogy mindegyik más-más legyen és csak a téma legyen azonos?
Az önarcképeimnél általában a dramaturgia érdekel. Az utolsó nagy önarcképemen arra koncentráltam, hogy a kontraszt minél erőssebb legyen. Az érzelmek széles skáláját a világos és sötét ellentétpárjával akartam közvetíteni. A barokk festményekhez hasonlóan, van egy nagyon erős világos és egy mély sötét pont. A kettő megfelelő összeköttetése a két érzelmi véglet közötti árnyalatok története. Más önarcképeimen a víz játszik fontos szerepet. A víz alatti és víz feletti a tudatos és tudat alatti tükre. Ezeken a képeken is van kontraszt, de kevésbé drámai. Hasonlóan ahhoz, ahogy a tudatos és tudat alatti lényünk egy egészet alkot, ezeken a képeken inkább az a jellemző, ahogy a víz összemossa az egészet, és ettől elmosódott misztikus hangulat keletkezik.
Most éppen mind dolgozol? Milyen téma érdekel?
Jelenleg a digitális sorozatomon dolgozom még, ahol digitális nyomatot keverek olajfestménnyel. Ez egy vegyes technika, van benne 3D, kollázs, olajfestés, de most már érzem, hogy ezek az utolsó darabok. A terveim szerint még öt ilyen képet készítek, és utána átmenetileg lezárom ezt a fejezetet.
Tudsz erről a vegyes technikáról mesélni egy kicsit?
Az ötlet úgy indult, hogy megjelent a Google Art Projects az interneten, és azóta számos múzeum és galéria műveit meg lehet nézni jó felbontásban a képernyőn. Eleinte csak tanulmányoztam ezeket a képeket, figyeltem a nagy mesterek technikai fogásait. Később támadt az a gondolatom, hogy a digitális anyagokat kollázshoz is lehetne használni.
Ennek a sorozatomnak a képeit először 3ds Maxban és Photoshopban összállítom kollázsszerűen, különböző régi és új képek egyes részeit felhasználva, majd a vászonra kinyomtatom őket, és átfestem olajfestékkel.
Elkezdett érdekelni, hogy például egy Velazquez képet hogy lehetne maivá tenni, akár úgy, hogy egy lézerkardot adok a képen szereplő alak kezébe. Azon a képen, amin éppen most dolgozom McPapageno címmel, egy kisfiú barokk ruházatban, McDonald’s-os sültkrumplival a kezében erdei madarakat etet.
Ennek az egésznek a humor a lényege. Kirántom ezeket a klasszikus képeket a konzervatív, kicsit kardot nyelt világukból, és vidámabb kontextusba teszem. Fontos az élet tobzódása, az élmények. Az a cél, hogy valahogy viccesebb legyen a kép, távol álljanak tőle a merev és avitt jelzők.
A kollázsokat, azaz a digitális nyomatokat teljesen átfested?
Igen, ez nem kis feladat, bár első hallásra annak tűnhet. Úgy tekintem ezeket a nyomatokat, mint egyfajta alapozást. Ugyanaz a nyomat szerepe, mint a régi nagymestereknél a vázlat kockánként való átrajzolásának, és az inasok által felvitt első rétegnek. A nyomdából élettelenül érkeznek meg a képek, és nekem az a feladatom, hogy életre keltsem, megmozgassam, színessé tegyem őket. A jelentéktelent hátra nyomom, a lényeget kiemelem, így dramaturgiát viszek a képbe.
Korábban is használtál ilyen előnyomást, vagy ezt kifejezetten ehhez a sorozathoz találtad ki?
Nem, ezt a technológiát kifejezetten ehhez a sorozathoz találtam ki, és a következő sorozatban valószínűleg már nem fogom alkalmazni. Még nem tudom biztosan, át kell gondolnom, hogy milyen új technikával szeretnék kísérletezni. Előforul, hogy ezeket a képeket nem tartják teljes értékű festményeknek, pedig ugyanannyi munka, és szerintem nem szabad kizárni az új technológiákat. A technikai és technológiai haladás az életünk része, és a művész feladata, hogy minden újjal is kísérletezzen. A piac, illetve a gyűjtők számára még mindig könnyebben befogadható azonban, ha egy festmény teljes egészében olajfestmény, azaz nem kevert technika. A piac mindig konzervatív, pedig a művészettörténet nagyjai éppen attól nagyok, hogy valamiben újat hoztak.
Mivel Ausztriában is jelen vagy, hogy látod, milyen különbségek vannak a magyar és osztrák piac között?
Ez elég nehéz számomra, mert ha itthon vagyok, akkor úgy érzem, hogy arról maradok le, ami ott történik, ha pedig ott vagyok, akkor arról, ami itthon történik. Tehát, van mindig bennem egy olyan érzés és aggodalom, hogy valami fontosról lemaradtam.
Az alapvető különbség szerintem az, hogy az ausztriai, ezen belül különösképpen a bécsi, művészeti struktúra jobban ki van építve. Vannak művészeket támogató alapítványok. A pénzügyi szabályozó rendszernek bizonyos intézkedései ösztönzik a vásárlást, ennek megfelelően nagyobb az érdeklődés. Ugyanakkor nagyobb a galéria-hálózat is, és nagyobb pénzek forognak a piacon. Másfelől, ha a saját életemre tekintek, akkor úgy látom, hogy számomra túl nagy különbség nincs. Itthon is ugyanúgy megvannak az esélyek, itt is lehet sikert elérni, jó kapcsolatokat építeni, vagy éppen lemaradni valamiről. Számomra ugyanúgy folynak a hétköznapok. A művész élete, legyen bárhol, sosem unalmas.
Nagy különbségeket inkább az oktatásban látok, erről külön interjút lehetne készíteni. A diploma minősítésének nincsen nagy jelentősége, Bécsben sokan nem is sietnek diplomázni. Többnyire jó jegyeket adnak, a legjobbakat pedig kitüntetik. A bécsi művészeti akadémiák diákjainak karrierjét akadémiai pályafutásukkal összehasonlítva azonban szembeötlő, hogy a legnagyobb építészek és művészek, akiket ma emlegetünk, és akik a mai iskolai művészettörténelem oktatás nagy alakjai, sok esetben eyszerűen otthagyták az oktatási rendszert, vagy el lettek tanácsolva az akadémiáról. Másfelől ez az a szakma, amelyben a diplomások közt a legnagyobb az elhullás, hiába a dícséretes diploma. Sosem lehet tudni, hogy hosszú távon ki tart ki, kiből lesz a cserebogár.
Látsz különbséget az osztrák és magyar vevőid között?
Mindkét helyen van érdeklődés, és ebben a tekintetben nem látok különbséget. Én inkább azt emelném ki, hogy jellemzően kik a vevőim: főleg 30 feletti férfiak vásárolnak. Női vásárlóm csak kettő volt.
Visszakanyarodva a digitális dolgokra: Foglalkozol esetleg azzal, hogy kizárólag digitális műveket is létrehozz?
Jelenleg a Deák 17 Galériában van egy művem, a Bartók 135 nevű kiállításon. Ez egy 3D animáció, Bartók Béla egyik Mikrokozmoszba tartozó Bolgár Ritmus zongoradarabjára készült a Bartók Emlékév alkalmából. Az animációt egy 3D-ben felépített zongora segítségével készítettem, mely a zene dinamikájára és dramaturgiájára reagálva táncol. (https://www.youtube.com/watch?v=-DpiwGx3Pzo) Az animációs program segítségével a zongorát nem úgy tekintem, mint súlyos nehezen mozgatható tömeget, hanem mint térben lebegni képes transzformálható formát.
Még elég sok irány van, amit szívesen kipróbálnék, de sajnos mindennek van financiális vonzata. Vannak a művészetnek olyan területei, ahol már az egyes alkotások létrehozása is nagyon költséges. Korábban csináltam egy kibernetikus szobrot Kárpáti Tamás Hungarikon című gyűjteményébe. Egy mozgó szerkezetet készítettem, melybe Schöffer Miklós homokórája volt beépítve, de ennek a műnek a kivitelezése tetemes összegbe került. Szívesen feszegetném jobban a saját határaimat, ha az anyagiak nem számítanának.
Ha nem lenne akadály a pénz, mivel foglalkoznál szívesen?
Akkor biztos, hogy valamilyen lézervágott, ledes megoldásokban gondolkoznék. Nagyon szeretem a fényművészetet. Nemes anyagokkal dolgoznék. Szobrokat is készítenék. Fém, üveg, tükör, nagyon vonzanak ezek az anyagok is, és az immateriális művészeti médium, a fény is. Kicsit iparibb és letisztultabb dolgok születnének.
Ugyanakkor – bár nagyon vonz -, azért az elektronikus művészettel szemben fenntartásaim is vannak. Sokat foglalkoztam a kinetikus és kibernetikus művészet korai nagy alakjaival, de ha megnézünk egy, a 60-as években létrejött művet, főleg videót, akkor bármily haladó és korszerű volt saját idejében, ma már technológiailag kissé idejétmúlt és túlhaladott. Frusztrálna, hogyha mondjuk két-három évvel később már egészen máshol tartana a technológia, és a keletkezésekor aktuális művem valami ósdi csodabogárnak tűnne. Van például egy csendélet festményem, amin egy Nokia 3210-es is szerepel. Mindenki felnevet, amikor meglátja.
Egy elektronikus mű restaurálása is komoly akadályokba ütközhet. Idővel az adott technológia már túlhaladott lesz, és az alkatrészek nem lesznek elérhetőek. Ezt hátránynak tartom, de ennek ellenére nagyon szívesen fedezném fel jobban ezt a területet is.
Vehetjük úgy, hogy ez megint egy rád jellemző éles váltás lenne?
Igen. Az eszközt mindig a témához kell igazítani. Nyilvánvaló, hogyha van valami új mondanivalóm, akkor nem feltétlenül jó az előző burkot ráhúzni, nem működhet mindig ugyanaz a stílus. A gyakorlat azt mutatja, hogy minden gondolatra, problémafelvetésre más megoldás kell.
Ha szeretnénk az alkotásaiddal jobban megismerkedni, akkor hol tehetjük ezt meg?
A honlapomon keresztül lehet jelentkezni egy személyes találkozóra a műtermembe, illetve a műterem alatt található pincegalériába. Van egy Facebookos fanpage-em is. Február közepén pedig egyéni kiállításom lesz Budapesten, erről pontos információkat szintén a weboldalamon lehet majd olvasni januártól.
https://www.facebook.com/naomidevil?fref=ts
Heckler Krisztina
Budapest, 2016. december